AZ ELSŐ 100 – Levél egy román barátomhoz

Kedves barátom, az a baj, hogy tulajdonképpen te nem is vagy. Lehetnél, persze, Filip Florian, Mircea Cărtărescu, Dan Lungu vagy éppen Radu Afrim. Lehetnél egy névtelen is, akivel együtt jártuk az erdőt, a hegyeket, az egyetem labirintusát vagy Románia gödrös útjait. Lehetnél akár te Mihail Sebastian vagy Nicolae Steinhardt, hogy mást ne mondjak… Nincsenek román barátaim, n-a fost să fie, ahogy mondják, magyarul ezt körülményesebben tudom csak kifejezni: nem ez volt megírva.

Jól beszélek pedig románul, ezt a levelet is csak azért írom így, mert egy magyar nyelvű lapnak szánom, és ha nekem kell majd románra fordítani, az sem lesz nehéz. Attól tartok, hogy nem kell majd. Attól tartok, hogy a mai Romániában 2018. december 1-jén egyetlen magyar hozzászólásra sincsen szükség. Nem azért, mert mi, magyarok ennek az ünnepségnek esküdt ellenségei kellene legyünk – különben azok vagyunk –, hanem mert száz éve a román állam arról beszél (nyíltan vagy burkoltan), hogy szűnjünk már végre meg magyarnak lenni, magyarul beszélni, ahogy a bolgárok, törökök, tatárok, németek, zsidók, örmények is felhagyták a nyelvüket és a közös hazánkat. Ki így, ki úgy. Ki azért, mert talált ennél jobbat, ki azért, mert másra nem volt reménye, esélye, kultúrája, pénze, befogadója.

Nehezen tudnám azt megfogalmazni, hogy a Romániában élő magyarok miért ragaszkodnak olyan makacsul a nyelvükhöz, iskoláikhoz, szimbólumaikhoz, amikor pontosan tudjuk, hogy ebből itt semmi előnyük nem származik, leginkább hátrányuk, egy kicsit hülyének nézik őket mind a románok, mind a mai Magyarországon élők és a nyugat-európaiak. Ez a ragaszkodás nem váltható pénzre, bár sokan jól megélnek belőle, de a kapitalista jólét nem az irodalmi, vallási, népzenei műveltség ápolásáról szól, hanem éppen a sajátosságok feladásának előnyeiről, a hasonulásról, a konformizmusról. Van valami romantikus, megmosolyogtató abban, ahogy az erdélyi (romániai) magyarok ellenállnak. Szimbolikus gesztusokról van szó, mert a romániai magyar (többnyire) itt fizet adót, itt vásárol, innen vágyik el, és ide akar visszaszármazni, ha már elment. Ha nem szimbolikus ellenállás volna, akkor az erdélyi (romániai) magyarság az elmúlt száz évben a polgári engedetlenség vagy éppen a fegyveres ellenállás eszközeihez nyúlt volna, valahányszor az igényeit érvényesíteni próbálta. Volt erre alkalma, hiszen a román állam sűrűn gyengélkedik, időnként össze is omlik, ritkán okozzák ezt a magyarok, de nem is tudják semmire használni. A szándékuk hibádzik-e, vagy a szervezettségük, ezt most nem firtatom. Száz év erdélyi magyar szeparatizmus sajtóvitákon kívül semmit nem hozott, és az a híres-hírhedt második bécsi döntés is gyakorlatilag a fejük fölött, a megkérdezésük nélkül történt, de ők itták meg a levét. Gondolj csak a baszkokra, észak-írekre, korzikaiakra, mennyi kellemetlenséget okoztak az általuk megszállónak tekintett állam képviselőinek.

Száz év alatt semmilyen magyar lázadás nem volt Romániában. Ezért egy kicsit szégyellem is magamat, elég rosszul hat, hogy mindig utolsó emberig harcolunk, erről szól a nemzeti ideológiánk (de legalábbis a költészetünk egy jól szavalható része), amikor viszont 1918-ban a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, még egy puskalövést sem adtunk le. Folt a mundér becsületén, ezt így mondják. Olyan, mintha a trianoni békeszerződést korábban írtuk volna alá, hogysem elénk tették. Mert képzeld el, kedves román barátom, hogy bevonul a te királyod hadserege Erdélybe 1918 késő őszén, és ezt a magyarok csak nézik. A te királyod hadserege rongyokban, éhesen, lőszer nélkül, nekünk éppen se királyunk, se hadseregünk, köpni-nyelni nem tudunk, és nem jut eszünkbe semmi, nyomor van, és tombol a tífusz. A magyar társadalom nem gondolja, hogy bármit is csinálnia kellene, nem vonulnak fel partizánok a hegyek végtelen erdeibe, nem lesz földalatti mozgalom, nem akarja senki megölni a román vezérkari főnököt vagy a királyt, de még egy román szónokot sem hurrognak le igazán magyarul. Miért? Mert elfelejtettük, mert mindenki elfelejtette, hogy valamit csinálni kell. A híres Székely Hadosztályhoz nem csatlakozott Erdély magyar lakossága, még a székelyek sem, Árpád és Dózsa népe nem kapott erre utasítást. Budapesten az urak és elvtársak nem a hazát védték, hanem a maradék országot és a hatalmat osztották, mint addig meg azóta is mindig, ha szorul a hurok. Egyre többször gondolom, hogy ezért az elmaradt magyar gerillaháborúért nem tudunk mi nyugodtan egymás mellett élni. Ha legalább a kolozsvári cselédlányok tepsikkel és nyújtófákkal ütlegelték volna a bevonuló román katonákat, és azok közéjük lőnek, akkor lett volna csata. De nem volt. Marad az örökös magyar duzzogás, hogy minket becsaptak, átvertek, megaláztak – mert valóban. A román hatóságok azóta is az elmaradt magyar felkeléstől rettegnek, mi pedig attól, hogy akár belénk is lőhettek volna. Gondold el, kedves román barátom, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen, amikor egymást ütlegelték magyar és román honfitársaink, nem dördült el egyetlen puskalövés sem. Pedig meleg volt a hangulat, és nem hiszem, hogy a józan mérséklet vagy a humanizmus diadalmaskodott. Egyszerűen kihagyott a lélekjelenlét. Hál’istennek. Mindenki otthon felejtette a vadászpuskáját. Remélem, hogy a román–magyar háború örökre elmaradt, és talán nem túlzok, ha azt mondom: a román–magyar konfliktus többnyire verbálisan izzik. Voltak már súlyos balesetek, és nagyon sok rossz ízű kocsmai verekedés. Bele lehet halni, lelkileg, morálisan bele is szoktunk pusztulni, csak nem vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Száz éve halogatjuk. A román–magyar konfliktus meg együttélés közös gyökere ez a rossz lelkiismeret. Ebből is jól élnek sokan.

Azt gondolom, barátom, hogy mi, magyarok nem tudunk december 1‑jén ünnepelni, de még csak emelt fővel sem szégyenkezni, nemhogy odaállni és azt mondani, hogy: Uraim, Önök voltak a szerencsések, a szemfülesek, az élelmesek, Önöknek adott a történelem vagy a Jóisten igazat, ezt a meccset Önök nyerték. De nem nélkülünk, mert nélkülünk még mi sem tudunk veszíteni. Mint amikor a sakkozó feláll, és azt mondja: kolléga, ezt a játszmát Ön nyerte, igyunk egy Jack Daniel’s-t vagy kóser szilvát, beszéljük meg. Nyilván utáljuk a magakellető csinnadrattát, a provokatív ünneplést, a rongyrázást, a nacionalista inzultust. Annyi humor kellene hozzá, amennyi nincs. Ám (erdélyi) magyar politikus is nyugodtan elkoccinthatna a tieitekkel egy pohár francia vagy moldvai édes pezsgőt, ha a békés egymás mellett élés vagy az illem ezt kívánja. Ne tartson dísz- vagy gyászbeszédet! Ne demonstráljon! Tisztelegjen röviden, mint kapituláció után katona a katonának, sakkozó a sakkozónak, polgár a polgárnak. Ha van kardja, akár el is törheti, vagy az esernyőjét, tapossa meg a kalapját, de ne vegyen részt a tieitek korrupciós ügyeiben, és főképp ne hirdesse a tieitek retrográd ideológiáit, ne vágyjon vissza Ázsiába meg a középkorba – kevés babér teremne ott neki a krumplilevesbe. Azt hiszem, túl sokat kérek. Avagy nem volna már itt az ideje, hogy elkezdjük a történelmi megbékélést? Egyetlen olyan román kollégát sem ismerek, aki december 1-jén azt várná tőlem, hogy vele ünnepeljek. Civilek nem szoktuk egymást nemzeti ünnep alkalmával köszönteni. Én március 15-én sem köszöntöm fel a magyar barátaimat, pedig költőt is tudok, nem egyet…
Kedves román barátom, hogy mit ünnepeltek december 1-jén, azt szerintem egész pontosan tudjuk, NagyRománia létrejöttét. Akkor volt az a gyulafehérvári gyűlés, amely kimondta minden románok örökös vágyálmát, akaratát, hogy visszamenőleg is, az némileg vicces. A magyarok nem igazán emlékeznek erre az egészre. Néha elmondjuk, hogy az nem is úgy volt. Azokat a pontokat, amelyeket az a gyűlés nyilatkozatban elfogadott, sosem tartották be, mert a gyűlést és szereplőit ugyanúgy félresöpörte Bukarest, ahogy a magyarokat. Megemlíti ugyan a királyi törvényrendelet (Decret-Lege nr.3.631 din 11 decembrie 1918), de sokat nem foglalkozik vele, mert a román hadsereg többet nyomott a latba, mint az erdélyi románok lelkesültsége. A Ceaușescu-érában tanulta meg minden iskolás, hogy Erdély azon a szent napon egyesült Romániával, de azt már nem tanulták, hogy Besszarábia is egyesült, csak aztán a történelem és a szovjet elvtársak másként gondolták, ahogy az orosz felelősök ma is. Mi, magyarok ezt kissé gúnyosan szoktuk mondani, foghegyről, peckesen, mintha rajtunk múlt volna, de legalábbis elégedettek vagyunk tőle. Az én magyarjaimnak lassan fontosabb lesz az a gyulafehérvári gyűlés, mint a te románjaidnak. Vagyis a többi minket nem érdekel. Különben 1918. december 22-én volt egy magyar nagygyűlés Kolozsváron. Moșoiu tábornok megígérte, hogy ágyúval fog lőni az egybegyűltekre, de nem lőtt, a rossz nyelvek szerint nem volt ahhoz való lőszere. Annak a gyűlésnek is volt egy elfogadott nyilatkozata, síkra szállt Magyarország területi egységéért, és a kisebbségek jogainak biztosítását ígérte vagy követelte. Hát igen, aztán mindenki hazament. A román hadsereg pedig bevonult Kolozsvárra. A trianoni szerződést a magyar delegáció másfél évvel később (1920. június 4.) írta alá, éppen olyan leszegett, szégyenkező homlokkal, mint annak idején a bukaresti békét a román küldöttség (1918. május 7.). Vezetőink és képviselőink nemhogy a vereséget nem tudják beismerni, de szeretnek beteget jelenteni, és kevésbé jelentős kollegáikra bízni a kellemetlen feladatokat. Jól van ez így. Azóta volt még egy háború, és ha minden kiáltványt és egyezményt felsorolnék, amelyet választott vagy önjelölt vezetőink aláírtak, majd nem tartottak be, mert érvényét vesztette vagy senki nem vette komolyan, akkor igen hosszúra nyúlna ez a levél.

Mit ünnepelhetnének a magyarok december 1-jén? Semmit. De talán elgondolhatnák, hogy mit kellene tenni azért, hogy soha többé ne jussunk oda, hogy miközben uraink és gazdáink a koncon marakodnak, elvész az ország nagyobbik része. Csak hát az a magyar, akinek azért a december 1-jéért nincs szemernyi lelkifurdalása, még nem vonta le a konklúziókat. Az még nem tett semmit. Mi így állunk a történeti emlékezettel. És tudod, barátom, sokszor gondolok arra, hogy ti is cefetül, mert amikor utánanéztem, hogy például azzal a Maniu Gyulával, aki fontos szerepet vitt a gyulafehérvári gyűlésen, és nem csak ott, mi lett a későbbiekben, akkor azt találtam, hogy a máramarosszigeti börtönben hunyt el 1953-ban, de a sírját a mai napig nem találják. Áll még azon a gyulafehérvári nyilatkozaton pár ember neve, akiket nem a magyarok, nem a nácik, nem a szovjetek gyilkoltak meg, hanem a tieitek. Látod, ez a baj a nacionalizmussal, hogy ők is a tieid, mármint a gyilkosok is. Maniu Gyula – talán nem sértődne meg, ha magyarosan írom a nevét – és Nicolae Ceaușescu. Az ő nevét nem tudom magyarosan írni… Szóval ez a baj a tieid nacionalizmusával, hogy mindenkit vállalniuk kell, aki nekünk ártott, pedig micsoda különbség van már csak e kettő között is, bár megfelelő perspektívából figyelve ugyanazért a Romániáért éltek és haltak. Irónia nélkül. Én viszont azt szeretném, ha nem kellene mindenkit vállalnom az enyéim közül, csak azért, mert nektek avagy a tieidnek ártott. Minden jó román jó román, akkor is, ha ez így tautológia, mindenki jó, aki hozzátett valamit a nemes ügyhöz, de legalábbis hivatkozni tud rá. Én viszont azt szeretném, hogy ne tekintsünk jónak minden kártékony embert, csak azért, mert magyar, vagy erre hivatkozik. Arra is gondolok, hogy amikor augusztus 23-a helyett december 1-jét tették meg (a tieitek) nemzeti ünnepnek, némileg kitoltak a néppel. Azokra a színes augusztusi hosszú hétvégékre gondolok, amikor jókat söröztünk, és egymás közt szidtuk a rendszert. A nemzet persze komoly ügy, pálinka pedig télen is van. Most már tudjuk, hogy Mihály király is derék román ember volt, sikerült neki a kiugrás a világháborúból, engedelmeskedett neki a vezérkara, Horthy Miklósnak pedig nem, ő is derék magyar volt, csak hát na… A király emigrációban élte le az életét, ma már nemzeti hős. Amikor viszont a szovjet megbízott, Visinszkij elébe tette a Groza-kormány kinevezését (1945-ben), akkor némi vacillálás után aláírta. Egy Hohenzollern, amint kinevez egy kommunista kormányt (Ekésfront), hogy Románia újra megkapja Erdélyt – legalábbis ő azt hiszi, hogy másként nem kapná. Ugye milyen jó? Az enyéim, a magyar emberek (ez irónia) a mai napig nem értik, hogy miért veszítettük el. A királyotok mehetett világgá, a nemzeti elit a börtönbe, a kommunisták pedig befejezték Nagy-Románia építését, azután átálltak nacionalistának, ez volt az utolsó európai vallás. Sehogy sem akar ez a történelem végetérni.

Én viszont be kell fejezzem ezt a levelet, kedves barátom, bár volna még pár történetem, ahogy neked is, talán száz év sem lesz elég mindet felmondani vagy megírni. Tudod, van itt a házam közelében vagy 30 km első világháborús lövészárok. A tieid harcoltak az enyéimmel 1916 októberében, mellékhadszíntér volt, nem dőlt itt el semmi, de sok lövöldözés esett. Még ma is töltényhüvelyeket mos ki a földből a víz, nekem is van egy marékkal. Az enyéim az utóbbi években – amióta szabad – feljárnak megemlékezni a diadalra, mert akkor éppen mi győztünk, és erre büszkék vagyunk. Sírok is vannak fent a hegyen, mindig koszorúzás történik, szónoklatok, hagyományőrzés, zene, mulatság, tábortűz követi, azután be szoktak rúgni a jó magyar emberek, és részegen gajdolják a nemzeti himnuszainkat, tudod, nekünk errefelé kettő is van éppen. Egy kicsit haragszunk a tieidre meg rátok is ilyenkor, azt hiszem. Miccset is szoktak sütni, meg kürtőskalácsot.

Az erdőben, távolabb egy felirat nélküli kőkereszt áll. Ott nyugszanak a tieitek. Nem jár oda senki, nem visz virágot és koszorút soha. Nincs nevük, és nem tudni, hányan vannak. Őket is hiába várta valaki haza. Mondom, nálatok is cefetül jár az emlékezet. Néha arra gondolok, hogy miután fent a dorbézoló tömeg eloszlik, valaki titokban – érthető, hogy tetszést nem aratna – tehetne egy csokor virágot a tieitek sírjára is, vagy valami színes pántlikát. De senki. Sem az enyéim, sem pedig a tieid közül. Vae victis.

Az írás először az Élet és Irodalomban jelent meg –  LXII. évfolyam, 46. szám, 2018. november 16.

ES.jpg

Vida Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.