PIPACSOK – „Jólevegőn”, azaz Pipacsok a magasban (4.)

Utolsó hírünk még Buenos Airesről és ottani tapasztalatainkról szólt. Azután értünk csak igazán a jó levegőre! Így, utolsó beszámolómban illik tisztáznom: a város nevének szó szerinti fordítása nyomán viccesen úgy emlegettük egymás között, hogy megyünk a „jó levegőre”, de mint utóbb kiderült, Buenos Aires a jó, szerencsés szelekről kapta a nevét, hajósoknak kedvező légáramlatokról, mintsem a különösebben friss, emberi egészségre jótékony levegőről.

A tánctábor végeztével, mikor minden józan, tisztességes állampolgár hazautazott, mi hárman új kalandra adtuk a fejünket: egy andokbéli utazásra. A három delikvens: Dobos Albert, Dobos Annamária és László Csongor. Helyszín: Las Leñas, Mendoza tartomány.

Ha figyelembe vesszük a körülményeket, az otthoni több hetes dokumentálódást és készülést, azt az irdatlan logisztikát, amely a multifunkcionális pakolást és utazást lehetővé tette (sófalvi tánctábor, argentínai fellépés és tánctábor, sí- és teljes hegyi felszerelés az Andokba, ráadásul külön időpontokban utaztunk), valamint a tényt, hogy azon a bizonyos síterepen és környékén mi voltunk az első magyar turisták, és olyan hegyeket jártunk be, melyek nagy részét még a helyiek sem ismerik, kalandunk méltán megérdemli az expedíció nevet.

A hattrrben Cerro Lenas (4351 m) tole balra Falso Lenas (3590 m)
A háttérben a Cerro Lenas (4351 m), tőle balra a Falso Lenas (3590 m)

(Jó) légből kapott gondolatnak tűnhet az, hogy az ember egy argentínai néptánc-eseményt összekössön egy hegymászós-síelős héttel. De véletlenek nincsenek. A hegyek szerelmeseiként azonnal az Andok havas csúcsai lebegtek szemünk előtt, mikor már először hírét vettük a fesztiválnak. Aztán jóval később, ez év tavaszán megismerkedtem Végh András „Mauglival”, aki az európai telet itthon az Alpokban tölti, mint kiképző síoktató és szakember, a másik félévet pedig az argentin télben, Las Leñas síterepén. Így aztán nem volt már kérdés, hova megyünk, vagy megyünk-e egyáltalán. Bűn lett volna kihagyni. András volt a biztos pont tervünkben, és létfontosságú segítségünk is az egész vállalkozásban: már az első perctől segített az utazásszervezésben, szállás- és buszhely foglalásban, információkkal látott el, melyeket nagyrészt csak helyiek tudnak, látnak át, a helyszínen pedig ő volt az, aki „bemutatta” a hegyet. Bár sajnálatos módon nem tudott velünk jönni a túrákra, térképek, leírások, elbeszélések formájában olyan precíz útbaigazítást kaptunk, amely a legjobb idegenvezetőnek is dicséretére válna. Emellett a szükséges felszerelés hiányzó darabjainak pótlását is megszervezte nekünk. Egyszóval mindenes házigazdánk volt, aki nélkül közelébe sem jutottunk volna áhított céljainknak. Ezúton is köszönjük neki, és reméljük, hogy lesz alkalmunk viszonozni egyszer!

Az Andok előtt és után, Buenos Aires városban is szükségünk volt egy bázisra. A sors kegyesen azonnal a legbelevalóbb házigazdához vezetett: az argentínai magyar Meleg Irénhez, akit mindannyian Csiki néven ismerünk. Már megérkezésemkor ő fogadott a városban, és mindenben segítségünkre volt: az ő lakása volt – a triatlon versenyek divatos megnevezésével – a tranzit zóna. Hozzá érkeztünk és tőle indultunk tánctábor és hegymászás között, egyben rekreációs központunk is nála volt: mindig többfogásos lakoma és vetett ágy fogadott, valamint állandóan készen állt jó tanácsokkal, útbaigazítással, sőt lánya, Juló egész tánctábor alatt segített nekünk spanyolul lebonyolítani a szervezést. Ők voltak azok is, akik nagyrészt bemutatták a várost. A fizikai támaszon túl pedig legalább annyira értékeltük azt a friss, derűs lendületet, amelyet minden egyes találkozásból meríthettünk.

A tábor végeztével Csikinél összeszedtük a motyót, a gondolatainkat és magunkat, taxiba ültünk, és elindultunk a buszhoz. A taxivezető személyében újabb népmesébe illő jóindulatú segítőre találtunk: szerény angol tudása és még szerényebb spanyol tudásunk ellenére tökéletesen megértettük egymást, mesélt a városról, a mellettünk elsuhanó nevezetességekről, történelemről, és ami a legfontosabb, mikor a busznál kiderült, hogy valójában nem is vagyunk rajta a listán, és ez nem is a mi járatunk, és kicsit megint feje tetején áll a világ, addig tüsténkedett, míg végül sikerült helyet foglalnunk és elindulnunk a síterep felé. Az átmeneti – mondhatni tipikusan argentin – káosz olyan tipikusan argentinosan is oldódott fel. Jorge taxis barátunk, és a jelenlevő buszvezetők valamint utaskísérők mind a mi ügyünkben jártak már, telefon telefont követett, és biztosítottak róla, hogy ott nem hagynak. Illő bevezetője volt ez egy elvarázsolt utazásnak.

A főváros és környékének népe általunk soha nem látott luxuskörülmények közepette utazhat ezzel a közvetlen heti járattal Las Leñas-ba, mely egy éjszaka alatt teszi meg az 1200 km távot (gondoljunk bele, mint az Udvarhely-Budapest járat!) és a hátradönthetős ülések, igényes mosdó és meleg vacsora, valamint reggeli nagyobb kényelmet biztosít, mint a repülő.

Így népdaloktól és a tánctábor mámorától bódultan bár, de aránylag kipihenve érkeztünk egy csodálatos hétfő hajnalon a síterepre. Szállásunkat a helyi munkásszállón foglaltuk, ahol szintén szerény, de kifogástalan körülmények fogadtak. Honfoglalás után azonnal kimentünk szétnézni. Azaz néztünk volna, ha láttunk volna, mert az átmeneti vakond-effektus miatt, ami tíznapos Buenos Aires-i tartózkodásunk alatt kialakult, még napszemüvegben és sok védőfaktoros naptejbe mázolva is vakított és égetett a nap.

Annyi idő óta először éreztük ezt! Kóvályogtunk a nagy főúton, 3000 m-es gerincek, 4000 m-es csúcsok között, és próbáltunk magunkhoz térni.

Hó alig fedte a pályákat, a hegyoldalak nagy része pedig kifejezetten kopár volt. Fa egyáltalán nem él meg ott, a növényvilág nagyjából arra a leñas-bokorra korlátozódik, amelyről nevét is kapta a hely. Ezt az űrt mintha még jobban kiemelte volna az a pár kopár lombhullató vagy fenyő, melyeket az út mentére vagy házak közé ültettek. Tagadhatatlan, hogy a szikla- és homoktenger, a hegyi sivatag látványa kissé kedvünket szegte. Később megtudtuk, ritka hószegény évet fogtunk ki, az általánosan több méteres havakhoz képest. Ráadásul ekkor jöttünk rá, hogy bizony kulcsfontosságú felszerelések maradtak el valahol útközben, mint pl. egy fókabőr és lapát. Előző arra való, hogy a léc talpára rögzítve felfelé megy vele az ember a havon, utóbbinak sok funkciója lehet, legfontosabb az esetleges lavinaáldozatok kimentése.

Az első két nap így a hiányzó alkatrészek beszerzésével, telefon beüzemelésével (kommunikálni nagyrészt csak helyi kártyával, azon belül is interneten keresztül lehet) és a hely feltérképezésével telt. Ami engem illet, szükségem is volt ennyi pihenésre és gyógyulásra, elég súlyos hűlésemből próbáltam kikászálódni. Ennyi idő alatt elegendő információt is gyűjtöttünk, András térképeken és lentről sétálva mutogatta a túrázásra érdemes hegyeket.

A Torrecillas gerincen.JPG

Maga Las Leñas, 80 km távolságra a legközelebbi településtől, kb 60 km hosszú pályarendszerével és 13 felvonójával Európában a kisebb síterepek közé tartozna, Argentínában viszont egyike a legnagyobbaknak. Ami különleges benne, azok a pályán kívüli sízésre, sítúrázásra, hegymászásra nyújtott lehetőségek. A szállások 2200 m-en fekszenek, és a felvonóval megközelíthető legmagasabb pont 3430 m. A környék legmagasabb csúcsa a Cerro Leñas (4351 m). Tágas, nagy terek jellemzik ezt a helyet, az egész völgy egyszerre belátható, a Kárpátoktól vagy akár az Alpoktól eltérően, ahol sokkal szabdaltabb a domborzat. Így például ez a legmagasabb csúcs is, mely a síterep központjától közel 15 km-re magasodik, karnyújtásnyira tűnt és egyáltalán nem olyan magasnak. Hozzá kellett szoknunk, hogy minden távolabb esik és magasabb, sőt meredekebb is, mint amilyennek tűnik. Sőt, megfordult a világ: a hegyek déli oldala az „észkas”, mivel azokat éri kevesebbet a nap, ott marad meg tovább a hó, vagy a köveken, bokrokon a moha!

Ereszkedes a Torrecillas gerincrol
Ereszkedés a Torrecillas gerincről

Harmadnapra elhatároztuk, hogy kilépünk a kopárság okozta letargiából, és nekivágunk a Torrecillas (Tornyocskák) csúcsnak, melyre a sípályáról letérve indul az út. Amint leléptünk a pályáról, nagy megdöbbenésünkre azonnal ott termett egy pályaőr (a Chile-i határ közelsége miatt nem csak a pályarendészet, de határőrök is szolgálnak a sípályákra épített kis őrbódékban), és közölte velünk, hogy ma zárva van az „offpiste”, most vizsgálják a hóviszonyokat, jöjjünk vissza később, de mindig kérdezzük meg, szabad-e. Ilyen udvariasan és kedvesen talán még sosem utasítottak ki minket. Valójában jól esett ez a felelősségteljes hozzáállás. Nem volt mit tenni, jöhetett az újratervezés. Ha nem mehettünk abba az irányba, elindultunk a másikba, a pályáktól messze, ki a vadonba. Arrafele vártak úgyis az igazán nagy kalandok, a közel 4000 m-es mászások. Visszamentünk hát a szállásra, sportcipőt vettünk, lécet-bakancsot a hátizsákra, és elindultunk a semmibe vesző aszfalt úton, fel a völgy mentén.

rivaldafenyben.jpg

Ezalatt annyira belementünk a napba, majdnem dél volt már, hogy nem is reméltünk valahova „felérni”. Csak elérni, s mikor ott az idő, visszafordulni valahol félútról. Részemről már az is csoda volt, hogy a laposon elértem addig a tanyáig, ahol fel kellett csatolni a lécet. Betegség, kimerültség, klímaváltozás, nagy meleg – nem tudtam mi, de a rosszullét határán már a visszafordulást fontolgattam. A fiúk már előzőleg kinéztek egy szép sziklát a magasban, eredeti útjuk odáig vezetett volna, nekem a következő kanyarig. De milyen a lelkes társaság s a kíváncsiság? Kanyar kanyart követett, egyre feljebb. Út közben elrejtettük a sportcipőket, hogy ne kelljen azokat is cipelni. Kémleltük az útvonalat, folyamatosan ki kell logikázni, merre tovább. Csodáltuk a különleges táj bizarr gyönyörűségét, azt, hogy valóban minden más, mint otthon. Még a hó is: szárazabb, ezért tudja elhordani a szél, ahova meg lerakja, ott majdnem jéggé tömörül. Az átlagosan keleti szél itt is vizet áraszt, de nem a patakmederben, hanem az ember hátán. Medvenyomok helyett pumanyomok keresztezték utunkat, s mint itthon, ott is beigazolódott, hogy megéri a vadak nyomait követni. Több ízben is átkeltünk egy kis patakon, hol lécen, hol bakancsban. Lépcsőzetes volt a domborzat: nagyon meredek kuloárokon kapaszkodtunk fel, majd kicsit lankásabb oldalakon, az utolsó szakasz pedig még meredekebb volt. Lépés lépést követett, addig, amíg egyszer csak elfogyott az emelkedő: fent voltunk a gerincen! Egyikünk sem hitte volna, hogy aznap még feljutunk, én a legkevésbé.

Hatterben a Lenas_volgy es a siterep
Háttérben a Leñas-völgy és a síterep

Az elénk táruló látvány minden szenvedésért kárpótolt: beláttuk az egész völgyet, a síterepet, a szemközti hegyeket, s átláttunk a Las Leñas cápafejre emlékeztető hegyes sziklatömbjére. Fáradozásunkat megjutalmazta a hegy lefele jövet… még több fáradozással. A hó mássága ugyanis azt jelenti, hogy sízni is másképp kell benne. Erre a vidékre jellemző a helyiek által kartonhónak nevezett jelenség: az erős szél összetömöríti a havat, melyen vastag kéreg képződik. Ennek pedig legfőbb tulajdonsága, hogy betörik az ember súlya alatt. Így aztán az óvatlan síző léce megakad (rend szerint mindig csak az egyik!), és következik a bukfenc, legjobb esetben a hóba. Mert ugyebár mindenféle akadályok díszítik a „pályát” – bokrok, sziklák, éles kőtörmelék, az alján, ahol már kevés a hó, helyenként éppen egy- vagy két lécnyi átcsúszó biztosítja az utat. Ez a kartonhó eklektikusan váltakozik a kőkemény jéggel és a kásásabb, puhább hóval, az érdekesség kedvéért. Ki ügyesebben, ki bajosabban, de szerencsére sötétedésre mind leértünk a kunyhóhoz. Gyors cipőcsere, s már csak az egyórás kilazító séta volt hátra a föld- és aszfaltúton. A lemenő nap fényében még épp egy pillantást vethettünk vissza, s csodálkozva állapítottuk meg, hogy a szikla, melynek tövénél jártunk, kísértetiesen hasonlít a Leñas csúcsra, csak sokkal kisebb. Később tudtuk meg, hogy valóban, Falso Leñas névre hallgat és 3590 m magas. Mire visszabaktattunk a szállásra, elborították az eget a csillagok. És láss csodát, most először megláttuk a híres Dél keresztjét! A tejút csillagmiriádján ámulva arra gondoltam, hogy Csaba királyfi csillagösvénye egyenesen hazavezetne…

pumanyomok.jpg
Pumanyomok a “kartonhóban”

Másnap, „lazító túra” gyanánt, ismét nekivágtunk a Torrecillas gerincnek. Természetesen ez sem bizonyult olyan egyszerűnek, mint amilyennek gondoltuk. A sípályáról letérve fókabőrön meneteltünk egy jó darabot, majd két éktelen csúcs, a Cerro Negro és Cerro Entre Ríos (3800 m) között kapaszkodtunk fel egy még éktelenebb kuloáron. Mikor már annyira meredek lett alattunk a terep, léceket a hátizsákra kötve, bakancsban haladtunk tovább. Az egyre tömörebb hóba-jégbe egyre nehezebb volt kellőképpen belevágni a síbakancs orrát, és a szél is egyre nagyobb erővel csapott arcunkba, helyenként már félő volt, hogy lekap a hegyről, bele az alattunk tátongó mélységbe. De a hosszú, fáradalmas mászás csak bevezetője volt annak, ami a főgerincen várt minket. Ott már csak sziklák, de főleg instabil, éles sziklatörmelék és még sokkal erősebb szél fogadott. Ahogy illeg-billeg az ember lába alatt a talaj és a síbot is hol becsúszik két szikla közé, hol lepattan azokról, és közben az üvöltő szél ide-oda cibálja az amúgy is méretes hátizsákra rögzített síléceket, és így egyensúlyoz egy méterre a szakadék szélén, az már egy szakavatott akrobatának is dicséretére válna. A páratlan kilátás azonban ismét kárpótolt közel 3800 m magasságban, a meredek, több száz méteres lesiklásról nem is beszélve a kiterjedt hómezőben.

Utban a Soldado fele hatterben a Falso Lenas
Útban a Soldado felé

Az eddigi sikereken felbuzdulva nagyszabású tervet szőttünk a következő napra: a völgy legvégén, mint egy őrszem magasodott a Katona hegyes sziklatömbje, hivatalos nevén Soldado (3660 m), közöttünk csak Az Ujj. Onnan ígérkezett a legátfogóbb panoráma kilátás, és az is volt a legtávolabbi pont, ahova a szem ellátott. A nagy szél miatt kicsivel később indultunk a tervezettnél, és még így is lyukat fújt a fejünkbe a már jól ismert egyórás aszfalt-, majd földúton. Ez a körülmény megkérdőjelezte az egész tervet, ha a hegy lábánál is ilyen erősen fúj, vissza kell fordulnunk. Aznapra viszont a hegy vendégei voltunk: a kunyhónál már csendesedett. Hamar felkerekedtünk hát, és nekivágtunk a közel 10 órás mászásnak. Volt szerencsénk megpillantani a termetes vadnyulakat, a liebréket is. Sivatagszerű-színű oldalak, száraz bokrok és sziklatörmelék mentén vágtuk a nyomot felfele, néhol csak bakancsban lehetett átkelni. Mikor már fent voltunk az utolsó kürtőben, és a Katona egy karnyújtásnyira tűnt, ott kezdődött az igazi harc. Egy kuloáron indultunk felfele, de hamar le kellett csatolni, és zsákon vinni tovább a lécet. Azonban a szilárd hó is odalett hamar, helyét átvette egy omlós, száraz, instabil hóréteg, helyenként sziklatörmelék, hol szó szerint kő kövön nem maradt. Omlott ki talpunk, kezünk alól a hegy, néhol derékig süllyedtünk, néhol térdre rogyva csúsztam vissza, miközben egyre meredekebben haladtunk fel egyre szédítőbb magasságba. Közben át kellett traverzálni a szomszédos folyosóba, az vezetett fel a gerincre. Ezt az utolsó szakaszt, az utolsó 150 m szintkülönbséget 2 óra alatt tettük meg! Az utolsó pár 10 m-nél már-már félő volt, hogy kifogyunk az időből, fel sem érünk. A kitartó küzdelemnek azonban most is beérett a gyümölcse: a 3600 m magas gerincről nemcsak Las Leñas völgyét, de a túlsó oldalt, Valle Hermosót is beláttuk, át egészen Chiléig, az üveghegyen is túl. Nézelődni azonban nem volt idő, lécre pattantunk, s valósággal fejest ugrottunk a hajmeresztően szűk és meredek kuloárba, ahol előbb jeges, majd a már említett kartonhó várt minket. Lefele is folytatódott a kiképzés. De hát mit is vártunk a Katonától? Csillagvilágítás kísért haza ismét, a szálláson már várt a kiadós vacsora. Meg is érdemeltük, 1600 m szintkülönbség és 26 km volt a lábunkban.

Másnap délig tartó pihenéssel jutalmaztuk meg magunkat, majd egy nyaklánccal is: kimentünk egy El Collar (Nyaklánc) elnevezésű sziklasor tetejére. A különleges természeti csoda már első nap rabul ejtett, lentről nézve csakugyan olyan, mint egy óriáshölgy szabályos, elegáns nyakéke. A laza pár órás túra csúcspontja (vagy mélypontja?) számomra az volt, mikor a szél hirtelen felkapott, és szó szerint beborított egy 4-5 m magas hófúvás mögé. Métereket csúsztam lefele, félig jégen, félig éles szikladarabokon zötykölődve, míg leértem a gödör aljára. Magam sem hittem: megúsztam egy kis könyökfájással!

Havat kavar a szel utban a Soldado fele
Havat kavar a szél – útban a Soldado felé

A nagy rápihenés után a legelvetemültebb terv született meg a fiúk fejében: utolsó túranapra a Submarinót (3930 m) tűzték ki célul. A valóban tengeralattjáró kinézetű hosszúkás szikla a Leñas csúcs alatt, attól jobbra kémleli a tenger hűlt helyét, hosszú, egybefüggő völgy vezet fel hozzá. Későn készültünk el, ez kissé demotivált, mégis útnak indultunk, mondván, hogy majd legfeljebb visszafordulunk, ha ott az idő. A napok óta egyre erősödő szél elérte csúcspontját, és esőt, havat, szürke felhőket, ködöt hozott magával. Én magam megint elfáradtam, mire a hegy lábához értünk. Nagy fűcsomók, mocsarak, kövek között botladoztunk, hátunkon zsákkal, léccel, átkeltünk egy folyón, majd elindultunk fel a keskeny völgyön. Itt a patakon kellett többször átkelni, kimászni a magas martra, majd vissza, s ahogy nőtt a dőlésszög, úgy nehezedett a táska is. De mentünk rendületlenül, sőt katonás fegyelmezettséggel egyre gyorsabb tempóban. Nem fától fáig, de leñastól leñasig a sűrűsödő ködben. Ilyenkor már áldás, mikor a léc végre a helyére kerül (a lábra), és havon lehet folytatni az utat. Szörnyű meleg is kínzott, de levetkőzni nem volt érdemes, a szeszélyes szél ugyanis percenként változott. Ilyen erőltetett menetben tettük a dolgunk, szerencsére a fiúk a helyzet magaslatán vonszoltak-unszoltak engem is, s nem hallgattak a pihenőért könyörgő szóra. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy már fent vagyunk az utolsó platón, innen már „csak” egy nekirugaszkodás a Submarino! Talán még belefér! Elkeseredésemre Csongor még nagyobb sebességbe kapcsolt, csak úgy száguldottunk 3000 m magasban. Igenám, de a hegy csalóka. Egyre bajosabb volt a nyomverés, és a szél is ütött le a lábunkról, a terep pedig egyre meredekebb. Egy órán át meneteltünk még lécen, a Tengeralattjáró még mindig alig került közelebb. Aztán léccel a háton, gyalogosan folytattuk az utat. Ez volt az igazi küzdelem! Foggal-körömmel kapaszkodtunk az egyre lazább hóba, de nem volt stabil fogás. A száraz hó porlott, omlott, a sziklatörmelék úgyszintén, és az egyre gyakoribb széllökésekk ellen már csak arcra borulva lehetett védekezni. Havat és kavicsokat zúdított arcunkba, és úgy cibált, hogy egész testemmel nekifeszültem a hegynek, hogy le ne vigyen. Közben szállt le a köd. Így araszoltunk, kivárva a félpercnyi szélcsendeket, egyre magasabbra. Csongor gyorsabb volt, ő felért, mi pedig 150 méterre a céltól meghoztuk a józan döntést: vissza kell fordulni, nincs már idő. Valójában én egészen meg voltam elégedve, és a világ összes tengeralattjáróját is felcseréltem volna egy meleg szobáért és ágyért! Hátra volt még az ereszkedés, ami magában is egy erőpróba. Mire lecsúsztunk-másztunk, már fejlámpával kellett keresni az átkelőket a patakon, majd folyón. Hősies napot zárhattunk: közel 26 km-t és 2500 m szintkülönbséget gyűrtünk le 7 óra alatt!

Másnap búcsút vettünk zord, mégis kegyes házigazdánktól, a Hegytől, és boldogan szálltunk fel a fűtött, puha székkel és meleg étellel kecsegtető buszra. Sok minden kavargott fejünkben, az élmények, gondolatok bódítottak. Másnap sétáltunk még egy pár órát a fővárosban, nekem pedig volt szerencsém még egy salsa klubba is ellátogatni aznapi házigazdámmal, Edivel és Kingával.

Dél-amerikai utunk most már egy álomnak tűnik. Táncoltunk, énekeltünk, ismerkedtünk, beszéltünk nyelveken, világot láttunk, nagyvárost és nagy hegyet, küzdöttünk a természet elemeivel. Együtt dúdoljuk Kányádival: „különbség ha van az égen /itt a göncöl jön föl este / fölöttük a dél keresztje”.

Dobos Annamária

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s