PIPACSOK – „Jólevegőn”, azaz Buenos Aires városában (3.)

Argentin kalandunk utolsó részének beszámolója kissé későn érkezik, de hát igazán nem is tehetek róla: óhatatlanul átvettem én is, a csapat is az „argentin tempót”, azt a könnyed, gondtalan, derűs nyugalmat, mely itt Dél-Amerikában megtanítja az embert nem sietni, a pillanatnak élni, és, ha úgy hozza a helyzet, nem aggódni az esetleges halogatások-halasztások miatt. Előbb-utóbb minden a helyére kerül. Fő a nyugalom, „tranquilla” (helyi varázsige). Azért ez a fajta spontaneitás tőlünk sem áll távol, tőlem legalábbis semmiképp, így felüdülés volt az otthon gyakran stresszesen kezelt szigorú határidők és túlzsúfolt programok alól kicsit felszabadulni.

Megfordult a világ – hirdeti büszkén a XIV. Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozó mottója, és tapasztaltuk mi is a saját bőrünkön. De mit is jelent ez a közösség szintjén? Mit jelent az itt élőknek? Kik ők egyáltalán? Magyarok vagy dél-amerikaiak? És hogyan viszonyulnak hozzánk, úgymond a tömbmagyarsághoz?

38208434_10213063809811538_8306862359901634560_n.jpg

„Az idén a magyar világ egyik központja itt van minálunk”, amikor „néhány napig megfordul a világ, a magyar Dél-Amerika felé” – ez a gyönyörű nyitógondolat áll a fesztivál kis programfüzetének első oldalán. Ennél szebben nem is lehetne megmagyarázni a mottóválasztást: igen, itt is élnek magyarok (hogy választott vagy öröklött magyarságot hordoznak, annyira nem is fontos), és tudatosan, értékként őrzik mindazt, amit nemzeti identitásukkal asszociálnak. Maga a kifejezés egy népdalból származik, melynek az aktuális helyzetre átírt változatát együtt énekeltük a gála zárásaként: „Talán egyszer megfordul a világ,/ Zöld ablakban piros-fehér virág,/ Apró pici kezek szórják a virágot,/ Összekötik a világot…”

38071956_10212029334277793_8386376240503717888_n
Tangó – a Pipacsok ebben is profik

Kik ezek a magyarok, akik több ezer kilométerre élnek tőlünk, most mégis ők lettek a „magyar világ” közepe e pár napra? Megdöbbentő, hogy szerte a kontinensről érkeztek magyarul táncoló és éneklő, ha éppen nem is beszélő tánccsoportok! A két évente megrendezésre kerülő találkozó Argentínában látott napvilágot 1986-ban, és azóta fontos részét képezi az itteni magyarság életének (egy kis szünetet leszámítva 1997 és 2004 között, mely kiesésnek gazdasági okai voltak). Rendszeres házigazdái Argentína, Brazília (a következő, 2020-as találkozó színhelye), Uruguay, 1997 előtt volt Venezuela is. Legifjabb résztvevő a Chile-i csoport.

Még meglepőbb, hogy országonként, de néhol helyenként is több magyar tánccsoport tevékenykedik. A legrégibb ilyen csoport Dél-Amerikában mostani kedves házigazdánk, az 1958-ban alakult, Buenos Aires-i Regös Néptáncegyüttes. A városban még nem kevesebb, mint négy kis közösség őrzi a hagyományokat: Tilinkó, Zrínyi Ifjúsági Kör, Kolomp és Oleánder Néptáncegyüttes. Ráadásul nem csak a fővárosban, de Chaco tartományban is van még két együttes, Liliom és Pamuk, így Argentína hét csoporttal büszkélkedhet. Szintén szép számban voltak jelen az Uruguay-i Montevideo négy együttesének tagjai: Tündérkert, Szivárvány, Kis Szivárvány és Mákvirág. A fesztivál külön színfoltja volt a két brazíliai csapat is, mindkettő Sao Paolo-ból: a Pántlika és a Zrínyi Táncegyüttesek. Amint már említettem, legifjabb csoport a 2016-ban alakult lelkes Duna Táncegyüttes Santiago de Chiléből. Remélem, jómagunkat nem kell már bemutatnom a hazai közönségnek. Spanyol nevünkön „Amapolas”, Erdélyt képviseltük.

38124074_10213057830862068_6134771207880310784_n.jpg

A csapatok tagjainak túlnyomó része harmadik-negyedik generációs magyar, de volt szerencsénk találkozni a második generációval is, akiknek szülei vándoroltak ki Dél-Amerikába a II. világháború vagy az 1956-os forradalmat követő megtorlások borzalmai elől. Egy külön esetet képviselnek viszont a Cacho-i magyarok, akiknek felmenői még a múlt század elején kezdtek új életet Argentínában, és erős közösségeket hoztak létre, többek között két teljesen magyar falut. Akik tudnak még magyarul, mai napig erdélyi tájszólással beszélnek! Az idő azonban itt is megtette a magáét, sokan már nem beszélik a nyelvet, vagy felnőttként „tanulták vissza” azt. Ezért is annyira létfontosságúak ezek a rendezvények.

Már-már ironikus az a párhuzam, melyet egymásban fedeztünk fel, dél-amerikai és erdélyi magyarok. Megfordul a világ, egyes dolgok viszont ugyanúgy működnek. Az identitás önmagában is egy túl összetett fogalom, az ő és mi esetünkben pedig még inkább megfoghatatlan. Erre a kényes kérdésre, hogy minek érzed magad, magyarnak vagy brazilnak/argentinnak/uruguayinak stb., majdnem egyöntetűen a második opció volt a válasz. Mégis, egyik brazil lány kifejtette: elsősorban brazil, de a magyar is fontos része a személyiségének, ez egy más tapasztalat, nem lehet szétválasztani. Portugál apával, magyar anyával is csak 7 évesen kezdett magyarul tanulni. Sőt, alkalomhoz is kötött a hovatartozás érzése: táncházakban, a Magyar Házban stb. „nagyon magyarnak” érzi magát. És itt fogalmazta meg azt, amiben magunkra ismertem: „Magyarországon brazil vagyok, Brazíliában magyar.” Melyikünk nem tapasztalta ezt meg magyar-román valóságunkban?

Amatőr felvétel

Már egészen csodával határos, hogy ezek a kis közösségek mindmáig nem olvadtak be a többmilliós városok, országok, nemzetek olvasztótégelyébe. Mégis hogyan sikerült nekik mindmáig megőrizni nemzeti önazonosságukat? Két nagy mentsvára van az itteni magyarságnak: a néptánc és a cserkészet. Ez utóbbi volt az első, már jóval a táncházmozgalom előtt szervezett közösségekbe kovácsolta a bevándorlók gyermekeit, unokáit. A cserkészet itt nem csak a világmozgalom által hirdetett értékeket és tudást (természeti ismeretek, csomózás, tűzrakás stb.) közvetíti tagjai számára, hanem kiegészül a magyar kultúra elemeivel is, mint nyelvtanulás, irodalom, földrajz, népi játékok stb. Úgymond ez egy plusz más cserkészközösségekhez képest. Az 5-10 napos nyári táborok, valamint négy évente megrendezett Jubileumi Táborok erős kapaszkodót jelentenek a magyar cserkészeknek.

A magyar kultúra terjesztésének és megtartásának egy formálisabb módja Buenos Aires-ben a ZIK (Zrínyi Ifjúsági Kör), mely szombatonként működik a Szent László Iskolában, és tanítványai azon ismeretekkel gazdagodhatnak, melyekkel egy erdélyi magyar iskola bármelyik nebulója (történelem, irodalom stb.) A tanítás végeztével, délután a cserkészetben folytatódik egy kötetlenebb együttlét, melynek a Hungária Klubb ad otthont.

Amatőr felvétel

Láthatjuk hát, hogy Buenos Aires-ben több színtéren is lehetősége van magyarságát megélnie az embernek. Mit tehettek viszont azon országok lakói, ahol nemhogy ZIK, de még a cserkészmozgalom sem volt jelen (mint pl. Uruguay vagy Chile)? Erre volt válasz a tánc, mely egy még átfogóbb, igazán univerzális keretet adott a magyarság életébe. Ahogy kedves brazíliai beszélgetőtársam fogalmazott, a tánc egy nyelv, a közös nyelvünk, mely utat nyit egymás felé lakhelytől, kortól, hovatartozástól sőt nyelvtudástól függetlenül. Így már a magyar nyelv ismerete sem volt többé akadály.

És hogy mit jelent maga a fesztivál és a tánctábor a néptáncmozgalmon belül? Nem véletlen a névváltoztatás: a rendezvény eredeti nevét (Fesztivál) a hét éves kiesés utáni feltámadáskor Találkozóra cserélték a szervezők. Az ötlet gazdájával és főszervezővel, a Regös Néptáncegyüttes vezetőjével beszélgettem. EduardoBonapartian már magában is egy karizmatikus személyiség, akivel jólesik elbeszélgetni és éleslátó lencséjén át nézni a világot. Mesélt erdélyi kalandjairól, hogyan is tapasztalta meg a nálunk híres vendégszeretet első „vándorútján” Csíkcsomortányban vagy más falvakban, buenosaires-i születésű, félig örmény, félig magyar „idegenként”. Nem idegen többé, sőt.

Edi kiemelte a Találkozó, mint név fontosságát: ez a pár nap a találkozásokról kell szóljon, a kapcsolatokról, melyek itt születnek, erősödnek évről évre, és melyek túlmutatnak egy fesztivál esetleg felszínes, múlandó örömein. Jómaga 22 éve táncol, és ott volt minden dél-amerikai néptánctalálkozón. Így csillogó szemmel meséli, hogy bizony sokak számára csak ezek az egyedi alkalmak a találkozásra, tapasztalatcserére. Kulcsszavak a barátság, egymásnak örülni, segíteni, támogatni.

Hasonló visszajelzéseket kaptam mindenkitől, akivel csak egy szót is váltottam. A barátságok a fő vonzereje a tábornak, a táborozók szívrepesve várják a viszontlátást. Egyik résztvevő, aki már nyolcadik alkalommal vett részt, így vallott: a fesztivál egy kis, külön világ Buenos Aires-ben, egy kis Magyarország.

Regueira-Fóthy Csilla, önkéntes anyuka, táncos és felvigyázó szavaival, életre szóló barátságok születnek itt, „közös élmények, amikor együtt alszol, eszel, sírsz, nevetsz”. Ez az erős kötelék generációkon átível. Csilla számára külön élmény volt látni lányában a hasonló érdeklődés fellángolását. Több család is részt vett, pl. Buenos Aires-i házigazdám lánya, Honfi Juló, és három unokája. Több résztvevő anyuka is gyermekkori barát, együtt nőttek fel, most pedig határtalan örömmel látják, hogy gyerekeik viszik tovább a stafétát. Páran közülük már a jövőt tervezgetik: készülnek Magyarországra, Erdélybe tánctáborba. Természetesen nem titkolhattam, hogy a felsősófalvi Székelyföldi Tánctábor a legjobb, és szeretettel várjuk mindnyájukat.

Felmerült bennem az is, hogy mindez szép és jó, de hogyan is jöttünk mi a képbe? Miért pont a székelykeresztúri Pipacsok? Természetesen nagy megtiszteltetés volt számunkra a meghívás, de kíváncsi voltam, mit gondolt erről pontosan a szervezőség. Edi szavai valósággal meghatottak. Eszerint mi vagyunk a „tiszta forrás”, és fontos, hogy az ember tiszta forrásból tanulja, amit tanul. És itt nem csak táncról beszéltünk. Arra már régebben rájöttek, hogy több a közös bennünk, határon túli magyarok és köztük, mint azt az ember gondolná. Az elcsatolt területek magyar közösségeiben élénkebben él még a megmaradni akarás, hasonló problémákkal küzdünk, hasonlóak az örömeink, sikereink, és van egyfajta alázat, mely nem ad helyet a versengésnek, alá-fölérendelésnek. Így a tanárok választásánál is legalább annyira fontos a hozzáállás és barátság, mint a szakmai szempontok. És mivel minden szimpózium próbál valami újat adni résztvevőinek, idén új hídépítés vette kezdetét: Erdély felé, felénk. Egyik bölcsesség, melyet a székelyek tanítottak meg Edinek még első látogatása alkalmával: „nem az a fontos, mid van, hanem hogy mi vagy”.

Mindebből következik a Találkozó vállalt feladata: egyrészt átírni kicsit a Dél-Amerikáról kialakított sztereotip képeket, másrészt – és főként- a néptánc által visszakapcsolni a magyar kultúrához a szórvány magyarságot. Valamelyest újrateremteni azt az egységet, melyet a sors darabokra szakított. A tábor utolsó estéjén, a záró műsor záró akkordjaként több felszólaló között Lőrincz Hortenzia, néptánc oktató, találóan ismét Kányádit idézte: „én nem határon túli magyar vagyok, hanem határtalanul magyar”.

Hogy mi is határokat nem ismerve, az óceánon túl részesei lehessünk a külhoni magyarság életének egy ilyen fontos mozzanatának, nagy összefogásra volt szükségünk otthonról is. Köszönet érte a Pipacsok támogatóinak: Emberi Erőforrások Minisztériuma, Bándi Ferenc és családja (Hontfar Kft.), Péter Attila és családja (Viaduct Kft.) és Dobos Albert és családja (Formula Prima Kft.).

Míg a csapat nagy része már otthon van, Keresztúron és környékén, és már csak emlékeiben dédelgeti Argentínát, addig mi, a három legelszántabb expedíciós, itt maradtunk, hogy sílécen fedezzük fel az Andok csodáit: Dobos Albert, László Csongor és jómagam. Szerencsések vagyunk, még egy hetet töltünk el a Dél Keresztjének bűvöletében. Nemsokára azt is megtudja a kedves olvasó, hogy hogyan…

A szövegközi fotókat László Csaba készítette.

Dobos Annamária

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s