„Talán jobb és szebb idők következnek hátralévő éveim során” – folytatjuk a MI, SZÉKELYEK ÉS ROMÁN BARÁTAINK című sorozatot (7.)

Septimiu Borbil (1963) Kolozsváron élő állatorvos a Corbii Albi–Fehér Hollók nevű portál egyik kitartó publicistája, sokak által ismert aktivista, aki a történelmi tisztánlátásért, a régiók becsületéért szólal meg és az ország történelmi régiók mentén való közigazgatási átalakításának a híve. Sorozatunk következő beszélgetésében Borbil úrral közelítjük Erdély utóbbi száz évét, a román fennhatóság alatt eltöltött időt és latolgatjuk a további esélyeket.

A többnemzetiségű Bánátból származik, de amikor őseiről beszél, akkor bizony kiderül, hogy felmenői Erdélyhez, de Kelet- és Dél-Magyarországhoz egyaránt kötődnek, s ahogy ez lenni szokott az ilyen családoknál, több nemzetiségből érkeztek az ősök, akik több nyelven beszélve szolgálták a közösséget, amelyben éltek. És szolgálták azt a szellemiséget, amely a Bánátot és Erdélyt oly hosszú időn át jellemezte.

– Felmenői között számos nemzetiség, nagyon sok történelmi régió szülöttei keverednek. Honnan származtak ők, honnan származik ön?

– Kolozsváron születtem, de a gyermekkoromat Lugoson töltöttem, ahol édesanyám tanárnőként, édesapám pedig orvosként dolgozott. A mi családunk eléggé vegyes: édesanyám ágán kolozsváriak vagyunk. Anyám apja viszont Szatmárból odakerült sváb volt, az anyja pedig ajtonyi román, amely egy románok és magyarok által lakott falu Kolozs megyében. Anyai nagyapám kazánko­vácsmesterként dolgozott az állami vasúttársaság (CFR) műhe­lyében, nagyanyám pedig tisztviselőként a kolozsvári ítélőtáblánál. Édesapám Zernyesten született, értelmiségi családban.

autonomiak
Létezett autonómiák az egykori Magyarország területén – nyilvánvaló, hogy más értelme, más jelentése volt akkortájt a nemzetség, a nemzetiség, a nemzet fogalmának, de az biztos, hogy a királyság hazája volt a Szent Korona alatt élő minden etnikumnak, amelyet a nyelvi és kulturális különbözőség nem elválasztott, hanem egyben tartott

Apai nagyapám Nagyszentmiklósról származó orvos volt, gyulai gyökerekkel. Az ő anyja, tehát az én dédnagyanyám, annak a Petrovici Svetoniu nevű (1851 és 1898 között Nagyszentmiklóson szolgáló) román papnak volt a lánya, aki annak idején a szerb gyámság alatt levő görögkeleti egyháza függetlenségéért küzdött. Ez az apai nagymamám ugyancsak művelt nő volt, bölcsészeti tanulmányokat végzett akkor, amikor nem volt divat a lányok taníttatása. A nagyapám Szegeden járt hét gimnáziumi osztályt, egyet meg Temesváron, ahol magyar nyelven érettségizett. Minden nagyszülőm több nyelvet beszélt, ami az Osztrák–Magyar Monarchiában egyáltalán nem számított ritkaságnak, főleg akkor, ha állami tisztséget vállaltak, amelyekben elvárták az anyanyelven való kapcsolattartást az ország különböző nemzetiségű lakosaival. Az apai nagyapámnak volt egy bátyja, Buda Ioan, aki Márton Áronnal együtt érettségizett a gyulafehérvári kisszemináriumban. Erdély későbbi római katolikus püspökével egyébként aztán együtt szolgált később ugyanannál az alakulatnál az olasz fronton. Ez a nagybácsim aztán a háború után Berlinben szerzett mérnöki diplomát, kiment az Amerikai Egyesült Államokba, családot alapított, majd hazatért – ő 1983-ban hunyt el, s mindvégig áldozati nemzedékhez sorolta magát, amelyet megtizedelt a háború.

– Milyen volt az élet Lugoson az ön gyermek- és ifjúkorában?

– A hangulat jó volt, az emberek sokkal nyitottabbak voltak, együtt szidták Ceauşescut és a rendszert. Gyermekként is érezhettem még a Bánát soknemzetiségű légkörét, amely sajnos ma már nem létezik. Negyven évvel ezelőtt Lugos utcáin és intézményeiben minden ott élő nemzetiség nyelvét használták. Volt egy íratlan bánáti rend, amelyet a svábok alakítottak ki, s abban minden ott élő etnikumnak helye és jól körülhatárolt szerepe volt. Számon tartottuk, tiszteltük, becsültük egymást.

lugos-1899-regi-kepeslap-2-1kr-bermentesitessel-0
Képes levelezőlap Lugosról (1899)

Emlékszem, hogy az öcsém, amikor felvételizett a román képzési nyelvű középiskolába, gondok voltak, mert a románt csak tájnyelvi szinten bírta, hiszen az 1–8. osztályt végig német osztályban végezte. Egyébként ott mi a helyi román dialektust beszéltük a megfelelő jövevényszavakkal, és hasonlóan használták a környezetünkben élő egyéb nemzetiségek is a saját nyelvüket, benne román kifejezésekkel. Így könnyen értettük egymást. A Bánátban nem működött a „román kenyeret eszel”. Majdhogynem senki sem volt ott nacionalista. Talán létezett egy szélsőséges kisebbség, mint amilyen az emigrációba kényszerült, vasgárdista-szimpatizáns, majd Nyugaton jelentős vagyont felhalmozó és azt a román nemzeteszme kiszélesítésére és terjesztésére felhasználó Iosif Constantin Drăgan (1917–2008), aki Lugoson született.

– Ön publicistaként, civil aktivistaként a Corbii Albi–Fehér Hollók csoport tagja. Mennyire markáns jelenség ez az értelmiségi csoportosulás? Közös honlapon is publikálnak. Milyen annak a látogatottsága?

– Körülbelül 11 ezer olvasója van a portálnak, de egyre többen vagyunk. Szépen gyarapodunk, növekszik a toleráns és érdeklődő, sőt a párbeszédet igénylők száma is. A rosszindulatú, uszító kommentelőket kizárjuk. A Székelyföldről is sok követőnk és olvasónk van. Nagyon fontosnak tartom, hogy ma már igen sokan olvasnak bennünket a Kárpát-kanyaron túlról is, érdekli őket Erdély és a Bánság problematikája, és képesek tisztán látni a régiósítás előnyeit, a decentralizált közigazgatás lényegét, azt, hogy a megtermelt javak után keletkező és befizetett adók helyben maradjanak, hogy a helyi viszonyokat ismerő, helyben választott vezetők döntsenek a régiókat érintő fejlesztésekről, az adminisztrációról és a fejlesztés kérdéseiről.

– Önt igencsak foglalkoztatja a történelem, a szociológia, a társadalomtudományok… Nem gondolt arra, hogy pályát tévesztett?

– A történelem tanulmányozása számomra szenvedély. Mint ahogyan fontos, s egyre fontosabb a publicisztika- és az esszéírás is. Nyilvánvaló, hogy más korban, más időben én is másképp döntök a továbbtanulást illetően. A történelmet nem nacionalista oldalról kell szemlélni, mindig több álláspontból közelíthetők meg a tények. Ha nem ismered a múlt sokarcúságát, akkor nagy a kockázata annak, hogy elfogadsz bizonyos tévhiteket, hogy hibás értelmezések mentén haladsz, s ezt kivetíted mások felé is.

– Mit gondol, mit nyertünk, illetve mit veszítettünk az Európai Unióhoz való csatlakozás által?

Buda_Ioan_Marton_Aron_1975
Márton Áron és öt osztálytársa. A felvétel a 60. éves érettségi találkozón készült Gyulafehérváron, az interjúban is említett Buda Ioan a püspök mögött, bal oldalt áll – Septimiu Borbil családi archívumából

– Térjünk csak vissza az Osztrák–Magyar Monarchia korára. Ugyancsak lugosi születésű volt Aurel C. Popovici (1863–1917) történész, politikus, jeles publicista is, aki Ferenc Ferdinánd trónörökös kérésére 1906 körül kidolgozta a Nagy-ausztriai Egyesült Államok koncepcióját. Ez a reform nem valósulhatott meg az ismert okok miatt. Ma is hasonló időket élünk. Az Európai Unió is akár mindannyiunk közös „hazája” lehetett volna. Az utóbbi évtizedben elvesztettük az aktív népesség javát, s az elszivárgás most is folyamatos. Az én családtagjaim nagy része – apám, anyám, a lányom – külföldön él. Azt hiszem, hogy nálunk minden egyes családban hasonlóan tragikus a helyzet. Itt a lakosság nagy része boldogtalan, kisebbségben, megalázottnak, elnyomottnak érzi magát, hiszen nem élhet azon a szinten, mint az Európai Unió Schengenen túli részében az átlagos polgár.

– Ön hogyan tud, hogy fog ünnepelni a centenárium alkalmával?

– Különösebben nem fogok. Nem igazán érzem, hogy van ünnepelni valónk. Inkább emlékezzünk a nagy bűnökre, az önkényre, a nacionalista gőgre, amellyel átgázoltak rajtunk. Sok ilyen tény létezik. Idézzük csak fel, hogy hét évtizede törölték el a görög-katolikus egyházat, amelyet máig sem helyeztek vissza a jogaiba, hiszen az ingatlanok, a templomok, az intézmények visszaszolgáltatása nem történt meg. Sokat megéltem és megértem Romániában, s hiszek, bízom abban, hogy jobb és szebb dolgokat is láthatok hátralevő éveim során.

A beszélgetés rövidebb változata a Hargita Népe 2018. június 26.-i számában jelent meg. Az interjú része annak a sorozatnak, amelyből az év végén kötetet kívánunk megjelentetni.


Ha valaki nem ismerné!

logo_corbii.jpg

Merjük ajánlani: Corbii Albi – Fehér Hollók


A tervezett kötet megjelenése 2018- novemberében várható.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s