Már az év elején tervbe vettem, hogy Nagy-Románia létrejöttének centenáriumi évében úgy fogok megemlékezni erről a számunkra fájó aktusról, hogy azokról az emberekről, azokról a munkákról írok majd, majd amelyek segítik a méltó együttélést, és segítenek nekünk magyaroknak, székelyeknek a kitartásban, a megmaradásban, az itthon maradásban, illetve a közös jövendő építésében. Gondoltam, hogy recenziókat írok fontos és megfelelő hangvételű könyvekről. Aztán interjúkat is terveztem, nyilván, és a munkát elkezdtem…
A publikáció-sorozat Lucian Boia új kötetének bemutatásával kezdődött. Aztán az elmúlt három hónap során elkészült néhány beszélgetés is. Voltak személyes találkozások, de több alkalommal elektronikus levelezés útján alakult ki a végső forma. Elküldtem a kérdéseket, a megszólítottak pedig írásban válaszoltak. Érdekes, hogy ezek a többnyire román nyelven készült interjúk messze túllépték a megszabott 10-12 ezer leütéses keretet, amennyi egy átlagos újságoldalra elfér egy-két fotóval. Mivel általában románul “íródnak” az interjúk, két nyelven keletkezik a végső változat, amely közül azonban a magyar fordítás soha nem fér be az újságoldalnyi keretbe, hanem gyakran kétszer-háromszor nagyobb, hiszen barátaink olykor még kérdeznek saját maguktól, megtoldják az eredeti elképzelést, hozzáadják azt, ami a lelkükben van. Ezért úgy döntöttem, hogy lesz mindenikből egy egész oldalas publikáció a Hargita Népében, az Élő Székelyföld portálra pedig feltöltök egy valamivel hosszabbat, három-négy, akár több fotóval is. A teljes terjedelmű interjúk azonban szép lassan – a magyar és a román nyelvűek egyaránt – kötetbe sorakoznak, s amikor közeledik a centenárium napja, amelyet a román nép ünnepelni szeretne, megkeresem majd a módját, hogy mi – az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport – egy kétnyelvű kötettel emlékezzünk és emlékeztessünk. Együtt a vélünk, az érdekünkben és értünk szólókkal. Ily módon, amikor azt mondjuk, hogy kilencvenhat éve élünk Romániában – a mi számításaink szerint -, abban a pillanatban egy eredeti, a megjelenteknél jóval több információt tartalmazó kétnyelvű könyvvel lepjük meg egymást és az olvasót. A magyar és a román anyanyelvűeket egyaránt.
Roxana Tudort is megszólítottam, aki nagyon hamar, talán egy napon belül válaszolt a felkérésre.
Ilyeneket írt: „Igencsak meglepett az ön ajánlata. Köszönöm, hogy rám gondolt! Nem tudom, hogy lehetne-e nekem méltó és számításba is vehető véleményem ebben a témában? Őszinte leszek: a szívemben semmi késztetést nem érzek arra, hogy megünnepeljem a százéves évfordulót. Azt mondják rólam, hogy én magyarabb vagyok az érzelmeimben, mint azok, akik magyarnak születtek. Másképp érezni képtelen vagyok. Legalábbis az életem mostani szakaszában. Nem tudom, hogy mi a Jóisten szándéka velem, megváltoztatja-e a szívemben lévő érzéseket? De én igyekszem a magam természete szerint kiegyensúlyozottan élni. Minden élményben igyekszem a negatívum mellett meglátni a jót is. Magyar-román viszonylatban azonban szubjektív vagyok: a szeretetem mindig a magyarok felé vonz, számomra ők az elsők. A magyarok könnyei az én könnyeim is. Az én könnyeim a magyarokéi is ugyanakkor. Akárcsak a szívem. Amely olyan határozottan visz a magyar identitás felé, hogy azt csak a legközelebbi barátaimnak szoktam elmondani. Kérdéseire, legalábbis azokra, amelyekről úgy érzem, hogy illetékes lehetek, szívesen válaszolok.”
Közben ismét eltelt néhány nap, talán két hét is. Egyszer csak azt írja – február 12-én – hogy: „Nagy esemény történt az életemben, az elmúlt nap volt az első, amelyet Tiszteletbeli Székelyként töltöttem. [Az V. Székely Bált 2018. február 10-én, szombaton tartották. A Szerk.] Köszönöm a meghívást Szász Jenőnek, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatójának, illetve Kövér László házelnöknek, Tarlós Istvánnak, Budapest főpolgármesterének és Gálfi Árpádnak, Székelyudvarhely polgármesterének azt, hogy jelenlétükkel megtisztelték e számomra rendkívüli eseményt, amikor az V. Székely Bál alkalmával ünnepélyesen befogadtak a magyar nemzet kebelébe. Ez áll a Tiszteletbeli Székely oklevélen: Roxana Tudor bukaresti lakosnak, aki lelki rokonságot érez, sorsközösséget vállal az idők viharait Isten segedelmével dacosan álló székelységgel, és a testvéri összetartozás érzésétől áthatott cselekvő tenni akarással száll síkra a nemzetegyesítés ügyéért, s akit a mai naptól kezdődően a székelyek közösségük megbecsült tagjának tekintenek.”
Egy olyan történet bontakozik ki a szemünk láttára most, amely lírai és drámai tartalmai által megerősít minket abban, hogy érdemes volt kibírni ezt a száz (vagy kilencvenhat) esztendőt itt, és elviselhető lesz a következő időszak is, ha ilyen barátaink vannak.
A Roxana Tudorral, vagyis Tudor Roxánával készült írást teljes terjedelmében a Hargita Népe 2018. április 10-i számában, illetve az online felületen olvashatják Egy ékezet története – Roxanától Roxánáig.
Eláruljuk, hogy az utóbbi hetekben interjú is készült a mostanság a román fővárosban élő és a reklámszakmában dolgozó hölggyel, amelyet egy későbbi alkalommal fogunk – részben – publikálni ezen a portálon és a Hargita Népében. Aztán keddenként következnek sorban a székelyek román barátaival készített beszélgetések…
Az interjúsorozat, illetve minden ide, A ROMÁNIAI MAGYAROK SZÁZ ÉVE című programhoz kapcsolódó írás – recenzió, dokumentumközlés, beszámoló – a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY támogatásával valósult meg a 2018. február 1. és november 30. közötti időszakban.
Simó Márton
