Az együvé tartozás, a függetlenség, a megmaradni akarás napja is ez, amikor a szétszaggatott országban, a Kárpát-medencében és a diaszpórában egyaránt arra törekszünk, hogy kinyilvánítsuk, hogy át- és megéljük pár órára, néhány pillanatra magyarságunkat. Hátha. Túl az állami határokon, a szellem, a lélek megfoghatatlan, ám annál inkább észlelhető világában, de testi valónkban is igyekszünk közösen ünnepelni az elődeink által épített városok terein, falvak közepén álló emlékművek körül, vagy a templomok piacán.

Piros-fehér-zöld sávos és székely zászlók alatt – nyilván – , hiszen ezek a színek és ezek a formák tartoznak igazán hozzánk, szépapáink választották, s tán közülük sokan épp ilyen zászlók és a haza védelmében véreztek egykor. A múlt emlékeit, hozadékát természetes kötelességünk őrizni és magunkban, magunkkal együtt emlegetni, hogy megtarthassuk és átadhassuk, megtaníthassuk az utánunk következőknek azt, hogy mit jelent magyarnak lenni, s hirdetni, hogy az nekünk és másoknak is jó.

Jönnek ismét a jólfésült, kikent-kifent állami farizeusok, akiket megyéinkbe a kormány helytartóiként telepít ránk a Kárpátokon túlról, mintha mi képtelenek lennénk arra, hogy haladjunk és éljünk. Magyarul, és – természetesen – mások felebarátjaként. Eszet osztanak ezek az idegenek és intoleranciát. Meg büntetést.

Ez most itt nem az Árpádok-kora. Mai Árpádjainkat sújtják, dorgálják, bírságolják bolondul a márciusi zászlócirkuszban megint, de kapnak a gyászos üzenetből és a feketelevesből mások is, akiket magunk elé választottunk, s fajtánk béliek, meg Árpád-rokonok.

Hagyománya van ennek. Úgy látszik, nagyon fáj, sértő évről-évre, hogy ünneplünk, hogy vagyunk.

Rómát nem dicsérhetjük parancsra a provinciából, mert e hely annál előrébb való és a miénk. S különben is: úgy arcul köpnénk önmagunkat és rátaposnánk galádul őseink sírjára, az emlékezet szent helyeire.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport