Az a szép új jövő a jelenben

Gondolom, az idősebb generáció – finomabban fogalmazva a középnemzedék – tagjai emlékeznek még azokra az iskolai feladatokra, amikor rajzolni kellett, vagy fogalmazást írni arról, hogy milyen lesz az én falum/ az én városom kétezerben. A 2000. év, az újabb ezredforduló akkortájt nagyon távolinak tűnt, úgy-e ott voltak azok a fránya ötéves tervek, amelyek e fontos mezsgyére vizionálták a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom és a kommunizmus kikristályosodását. Szilágyi Domokos (1938-1976) is vágyakozva írta: “szeretnék élni kétezerig”, de neki nem sikerült…

A pedagógusok szerették az ilyen jövős-feladatokat. Több alkalommal is feladták. Olyankor, ha közeledett a vakáció, vagy amikor ők maguk valamiért akadályoztatva voltak a normális tanmenetben – például eléggé el nem ítélhető módon poharazást szerveztek március 8., vagy valamilyen névnap, esetleg születésnap ürügyén a tanáriban –, s mi, a lelkes jövőbelátók, mint az újember-csemeték, nem szedtük szét az iskolát, hanem szép csendben vizslattuk a kéklő messzeséget. A papírlapok megteltek fantáziánk termékeivel: függővasutak magaslottak a Hargiták bércei mentén, soksávos autópályákon erősen áramvonalas és futurisztikus automobilok suhantak, a forgalmat robotok irányították. Biztosak voltunk abban is, hogy fantáziánk nem elég merész, hiszen a technika csodákra képes és a fejlődés exponenciális lesz, csak úgy hasít majd az ezredforduló környékén, s ha meredeken ível a görbe mentén, akkor hétköznapi ésszel fel sem mérhetők a következmények.

Aztán a nyolcvanas években, amikor már tudatos felnőttekké cseperedtünk, nem voltunk annyira bizakodók, főleg olyan pillanatokban, amikor hirtelen elvették a villanyt, vagy sorba álltunk a legbanálisabb fogyasztási cikkekért. A rendszerváltozás és az Európai Unió, mint légvár, aztán ismét komoly ígéret volt, hogy még csak pár év, s kijövünk a mocsárból. És kijöttünk, olyan fajta vadkeleti kapitalizmus lett, hogy csak.

Állok a minap az egyik falu buszmegállójában – teljesen reménytelenül –, mert jól tudom, hogy abban az órában, sőt, azon a napon nem jár arra semmiféle tömegszállítási eszköz. Kinőttem az autóstoppos generációból, utálok az út martján integetni, s ha már ott vagyok, s mennem kellene, mindjárt hívok egy taxit. Eregelünk a város felé, s közben beszélgetünk a személyszállításról. – Nem éri meg a buszos cégeknek. Azok mind maszekok, üzleti alapon dolgoznak, nekik egy-két utas semmi… Aztán visszaérünk a városba. Valamivel többet fizetek, mint legutóbb. Hogy neki megérje. Mert emeltek a benzináron, s a tarifán is igazítottak egyet felfelé. Kiszállok, s közben akaratlanul is felnézek olyan két-három emelet magasba, ahová a függővasutat álmodtam egykor. Nincsen ott semmi, nem siklanak elektromágneses pályán a légi-taxik. Varjak sorakoznak a jegenyefán, akárcsak máskor. Sárga és vörös levelek szállongnak alá. Ősz van. Lassan, de biztosan romló szolgáltatási színvonallal, immár majd’ két évtizeddel az ezredforduló után.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s