A székely kártya

Négy évvel ezelőtt, a karácsony és a szilveszter közötti időszakban döntött úgy Gyöngyössy János, hogy egyszer és mindenkorra száműzi Tell Vilmost és társait a magyar kártya lapjairól. Lelki szemei előtt a székely kártya lebegett. Nem azért, mert nem kedvelte Schiller hőseit, akik az eredeti történetben olykor egymás ellen is ármánykodva és harcolva, végül megállapodnak, s egy úgymond boldog végkifejletben borulnak egymás nyakába. Nem.

Ez egy rendkívül pillanat lehetett, amikor nemes urak, harcosok, jobbágyok békülnek meg egymással az idillikus svájci miliőben, amire mi hiába vágyunk. Gyöngyössy mester arra gondolt, hogy tulajdonképpen, mi, székelyek is megérdemelnénk, hogy egyenrangúként betagozódhassunk a svájci mintájú Erdély népei közé, úgyhogy igencsak hasznos lenne, hogyha a gyakorta használt játékkártya lapjairól is azok a létezett hősök köszönnének vissza ránk, akik székely mivoltukban, vagy a székelyek iránt érzett empátiájuk által, esetleg egyszerű politikai megfontolásból, a józan ész meglátása mentén cselekedve sokat tettek értünk. Bölcs és hasznos ötlet volt, amelyhez gyorsan meg is rajzolta az alakokat, abban a stílusban, amelyet oly sokan ismerünk könyveink lapjairól és a sajtóból. Ez a székely kártya ily módon egy sikertörténet. Hadd lássuk a példákat, s mi se adjuk alább.

Van viszont az igazi, az ellen-székely kártya, amelyet a politikum és a többség tart a kezében. Ebben olyan lapok vannak, amelyek csak náluk járnak és felülírnak minden játékszabályt. Olyan játék ez, amelyben csalni kötelező. Lehetnek itt gazdasági megfontolások, lehet itt józan ész, s látszólagos közmegegyezésen és jogon, erkölcsön, a még járható európai normákon alapuló gyakorlaton működő rendszer, valakik számára csak az a fontos, hogy folyton arcon köpjenek, de úgy, hogy az a pofonnál még súlyosabb következményekkel járjon és fájjon. Hogy a többség – amely civilizált országban társnemzetté fogadhatna, ahogyan azt 1918. december 1-én ígérte –, lássa, hogy megalázott mivoltunkban is a kárukat akarjuk és eheztetjük őket a fogyasztói társadalom vályúinál, ha véletlenül olyan helyzetben vagyunk. A szűk kebelben, az övékben, most felrobbant a miccs.

Nyitás előtti lacikonyhák illata szállong a népbolondítás délelőttjén. Nem tudni még, hogy később mi következik, de medvére, fináncra, surgyélánra, ótvarra bizonnyal számíthatunk. Ezek az áldások mind ránk fognak szabadulni a Hargita alatt, ahol még a Jóisten is a dák király alattvalója volt hajdanán.

Hogy szétlopkodják a betegek pénzét az Ibizán, meg közönséges halandók számára ismeretlen adó- és földi-paradicsomokban nyaraló-üdülő-fajtalankodók, hogy folyton meglékelik és új paragrafusokkal toldozzák a törvényeket, hogy újabb sápot vetnének ki az ismert jövedelműekre és a dolgozó alattvalókra, az nem, fontos. Bagatell. Mint ahogyan az sem, hogy Burebista és Decebal, hogy Árpád és Attila kései leszármazottai vállvetve mossák a huzatos pályaudvarként üzemelő Európa tájidegen mocskát, az sem számít. Innen békeidőben és nemzetiségre való tekintet nélkül válik földönfutóvá évente vagy kétszázhúszezer ember. De az sokat nyoma a latban, hogy létezik olyan székely, aki nem tud románul. Az mindennél előrébb való. Egyébként tankönyv-szűke van egy héttel az iskolakezdés előtt. És zajlik vagy huszonhét éve a tanügy reformja. A miccset pedig drágán adják. És 2018 decemberéig az ára majd folyton emelkedik.

Megjelent a Hargita Népe 2017. szeptember 6-i számában.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s