A többi csak ráadás

ember1

Még sajog a lábam az izomláztól. Még remeg a lábam, a térdem, a bokám, még álmaimban is hegyeken mászkálok. Fent, kétezer fölött nem ura az ember a természetnek. Persze lent sem. De kétezer fölött az időjárással kapcsolatos  előrejelzések, jelentések is mind csődöt mondanak. Lehetsz bármilyen jól értesült, ott viccel meg téged az idő, ahol csak akar. Hideg széltől helyi záporig, ködfátyoltól jégesőig bármi lehetséges. A hegyen percről percre változik az idő. Felhő botlik a hegycsúcsba, áramlatok ütköznek a sziklának, ködök szállnak alá, te csak mész a jól kitaposott turistaösvényen és reménykedsz: hátha mire felérsz kitisztul. 

ember2

Van egy képed a hegyről, van egy elképzelésed a látványról, kiszámítod a menetidőt, de az is lehet, hogy ráhagyod a Gondviselésre, majd kiderül, miben lesz részed. Öltözhetsz bárhogy, utánaolvashatsz földrajzi  ismertetőkben, kérdezheted a tapasztalt hegymászókat, kutathatod a kalauzokat, semmi esélyed, hogy biztosra menj. Inkább belevágsz. Kilépsz a komfortzónádból és taposod a kilométereket órákon át. Ám semmi biztosíték arra, hogy a hegy megadja magát neked.  Te meg mész konokul, viszed a hátizsákod, kapaszkodsz a botodba és taposol. Néha meg-megszusszansz, szétnézel, sóhajtasz, de már nem is a fáradságtól, hanem attól ami ott vár rád. Egyre följebb merészkedsz, egyre jobban kitárul előtted a világ, egyre zsugorodik alattad a láthatár, te is mintha elvesznél, akkorácska lettél. A hegy birtokba vett. Megszeppensz, megindultan, elfogódottan, megszeppenve hunyorítasz: Istenem milyen kis porszem az ember, s te Uram mily csodálatos vagy!

Aztán egyszer csak feltárul a látvány. Leírhatatlan a döbbenet: mennyire szokatlan arányokban tárul eléd a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység. Pedig csak mindössze kétezer ötszáz méterre vagy a  tenger szintjétől. Mégis megrendülsz és beleborzongsz, szinte szédülsz a magaslatokban, s földbe gyökerezik a lábad. Elképesztő az a tömény extázis, amely átjár. Valóságos delírium. A csodálat, a lenyűgöző hatás, amellyel porszemnyi emberként szembesülsz, bizony néma áhítattá nemesül benned.

Ha elég kitartó voltál, ha nem csüggedtél el a sűrű ködben, s a sziklás meredélyek bokaficamító, inat erőltető feladványától, ha még egy cseppnyi erőt kipréseltél az utolsó száz méteren, ha bukdácsolva, tántorogva rogysz is le a sziklacsúcs kövére, akkor is azt érzed: köszönöm Uram! Most már értem: ezért kellett elindulnom! Itt derült ki, miért hajszoltál ide… Mit sem ér az ár, amit lábaimmal, elszántságommal fizettem ahhoz az élményhez képest, melyet itt nyújtottál. Nem vezeklő turistaként, nem az adrenalinszintem karbantartásáért vállaltam az utat, egyszerűen csak éreztem a hívást. A belső kényszert.

Utam lelki edzéssé, zarándoklattá vált, és ide felérve megmutattad a Tábor-hegyét. Jó nekem Veled lenni, Uram. A természet fenséges, megrendítő, megrészegítő, elkápráztató erejében is. Érted nem számít semmi áldozat, hisz a csúcson még közelebb vagy hozzám.

A többi csak ráadás.

Sebestyén Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s