Díjat nyert Sebestyén Péter novellája

Író-olvasó találkozón
Író-olvasó találkozón

Az Irodalmi Jelen novellapályázatán harmadik díjat nyert Sebestyén Péter kollégánk írása. A marosvásárhelyi Ady-negyedben levő Szent Imre-templom plébánosa immár tizenkét kötetes szerző. Korábbi írásai jórészt a pasztorációs elmélkedések közé sorolhatók, illetve prédikációk, rádiós katekézisek szerkesztett változatait tartalmazzák. Az igen jó tollú plébános azonban néhány éve jelentős publicisztikai tevékenységet fejt ki, egyre gyakrabban jelentkezik esszékkel, recenziókkal, és újabban novellákkal, elbeszélésekkel is, amelyek alaphangját az örök érvényű emberi témák és az ifjúkori élmények szolgáltatják.

Az atyhai templomban tartott szentmisén 2016. június 17-én (Szabó Károly felvétele)
Az atyhai templomban tartott szentmisén 2016. június 17-én (Szabó Károly felvétele)

Az egyházi író egyre inkább világi és civil, közéleti szinteken is jelen van.

Gratulálunk neki, erőt, egészséget, kitartást kívánunk, hogy a benne lakozó tálentumokat, mindannyiunk hasznára és örömére, a szépírás terén is bőséggel és sokáig kamatoztathassa.

Most éppen szegre került a reverenda és a pap visszatért az ősi viselethez
Amikor épp nincs reverendában, az ősi viselet is jól áll rajta

Az alábbiakban a díjnyertes novella olvasható.

Tóni

Foszlott kabátujjából kilógott a keze. Hanyagul lóbálta előre-hátra, s tramplisan lépkedett a kocsma felé.  A toronyóra  mánusa mindjárt delet mutatott. Torka majd kiszikkadt a hőségtől. Erőst szerette a konyakot. Azt az egyfélét, amit a sarki lebujban árultak. Aztán mégiscsak rum lett belőle.Jó volt meghúzódni a kocsma hűvösében. A pincér„nagyasszony” gyerekkora óta ismerte Tónit, így azon sem lepődött meg, amikor nagy izgalmában raccsolva rendelte meg a  nedűt:– Matikka néni, adjon nekem egy  fél decikkkh…rrrumot!–, így könnyebb volt kimondani.

Jóleső melegség futott végig testén, amint felhörpintette, utána könnyedén dobta le magát a legelső székre. Tóni amolyan falubolondjának számított, de mindenki így szerette, s folyton szurkálták, hátha mond rá valamit. Távolról rendes embernek tűnt, de ez csak afféle optikai csalódás volt. Jobban mondva annak látszott. De nem az volt. Inkább az együgyűség határesete. Mellékállásban szinte mindent elvállalt: sírt ásott, napszámba ment, segédmunkásként ügyetlenkedett, harangozóskodott, csecsemőt pesztrált, fogatot hajtott. Könnyen ráállt a játékra, de a segítségre is.

Emlékszem, egyik falustársa is  sírásó munkája felől érdeklődött: – Tóni, osztán nekem megásod-e? – Jó jó, csak előbb szóljál! – jött is rögvest a válasz. Aztán békén hagyták.  Szomszédasszonyának is kihúzta a tüskét az ujjából, mire az így lelkendezett: – Áldott Tónikáácskaa, arannykeze, gyémántkeze van neki!

Hazafelé bandukolva fütyörészni kezdett. Kicsücsörítette ajkait, s fújta. Egészen tűrhető, szép dallamok sikeredtek. Otthon terített asztal várta. Testvérei tartották el, ilyen félkegyelműt nem lehetett magára hagyni. Munkára viszont bármikor fogható volt, a munkahely nyűgei, a családfenntartás gondjai nem nyomasztották. Kicsit mindenkié volt. Kicsit pedig senkié. Bolondozásain, elszólásain, kapásból, visszakézből adott válaszain sokszor könnyezve nevettünk. Vénlegényként is tartotta  az erőnléti szintet, mint valami ki nem használt dinamó. Nem maradt puhány, bár szabad ember volt. Ez meg is látszott rajta. Pirospozsgás arca ragyogott a kicsattanó egészségtől.Önfeledt csodálkozni tudásával olyannak tűnt, mintha egy kicsikét gyerek maradt volna. Meg lehetett viccelni. Gyerekek, felnőttek egyaránt élcelődtek vele, ha alkalom kínálkozott. Volt olyan, hogy éjjel a cigányok megverték az ablakát, s elmásított hangon bekiabáltak neki: – Kelj fel Tóni, gyújcs gyertyát, ördög van a háznál. Üssed ágyon, de ne nágyon, vesd ki az áblákon, hádd száládjon!

De Tóninak szeme sem rebbent. Aludt, mint a  döglött nyúl. Kehes lovát egyesben járatta. Sokszor elszegődött napszámba, vagy ha valaki megkérte, szívesen fuvarozott bármit. Egy alkalommal a szomszédék kérték meg, hozná haza a hegyről az előkészített fenyőágakat. Csapkiszúrta, s hájde! – mondogatta, ha valaki afelől érdeklődött, hogy mi lelte bedagadt szemét. El is indultak a fáért, de amikor jól megrakodva értek volna be a faluba, egy sáros gödörbe úgy belésuppant mind a két hátsó kerék, hogy a szekér többet nem mozdult. Nahát, mit tehettek volna, nekiálltak szomszédék, s rakosgattak le a csapból,hátha könnyítenek a ló dolgán. De Tóni kehes lova csak terpelt, állt egyik lábáról a másikra. Amikor a szekér teljesen megürült,  a ló akkor sem mozdult. Kérdik Tónit: – Mi van a lovaddal? Erre csak ennyit mondott: – A lovam a régi tudatval van… Aztán kifogták a jószágot, a két férfi kimozdította az üres szekeret a sárból, arrébb gurította, majd újra befogták eléje a gebét. Visszarakták a fenyőágakat, így  aztán nagy nehezen elindulhattak.

Tóni nem volt mindig ilyen vicces. Tudott komoly is lenni. Még  mielőtt  meghibbant volna, nagy tervekkel indult az életnek. Kerekesnek készült, apja műhelyében értő kézzel, megfontolt alapossággal forgatta a fentőket s a ráfokat. Minden szerszámnak képes volt nyelet cserélni, megfelelő fát találni. Bármely borókabokorban meglátta az ostornyélnek valót. Kezét végighúzva a juharon, az akácon, a dión, bükkön, cserefán, cseresznyén, egyből megmondta, milyen szerszám, szekér- vagy keréktartozék lesz belőle. Kerékfalnak, lajtorjának, tengelynek bükkfát, lőcsnek-ágasnak eperfát, kerékagynak diófát, nyújtónak gyertyánt. Örvendett a mogyorónak s a nyírfának is, de apjától azt tanulta, egy kerekesnek leghálásabb kőrisfából, vadkörtéből s szilfából dolgozni. Az szíjas, az tart. Nem törik könnyen, sűrű az erezete s bírja a terhelést. Ha ezekből faragja a kerékfejet, fentőt, késefát, biztos, hogy nem jő vissza cserére a fuvaros a jövő héten.

Hatvannyolcban rukkolt volt be katonának. Ez számára végzetesnek bizonyult. Az egyik  regáti városban vikszolta a tiszti bakancsot egy este, s a zsebrádióban hallgatta a Kossuth-adót. Már csend volt a bakák közt. Villany leoltva, a hálóban mélyen aludt mindenki. A szomszédos tiszti szoba előtt, szolgálat közben takarított, majd cipőt pucolt, hogy kedveskedjék a századosnak. A rádió csendesen duruzsolt. Éjféltájt teljesen felcsavarta a potméter gombját. A fennkölt zene mélyen a szívéig hatolt. Még hangosította, hátha a többi magyar is meghallja. És ekkor hirtelen kivágódott a tiszti szoba ajtaja, a félmeztelen százados magából kikelve ugrott ki rajta, neki Tóninak, rávetette magát,s a földre teperte. Előkapta szolgálati fegyverét, a bakának szegezte, és ráordított: – Zárd el, te bozgor! Majd Tóni fejéhez tartva elsütötte a pisztolyt. A robbanástól Tóni erőtlenül engedte ki kezéből a rádiót, ájultan esett össze.

A teljes kaszárnya népe felriadt, felvinnyogott a sziréna, sorakozót rendeltek el. Tóni felügyelet alá került, a tiszt pedig a tiszti fogdába. Majd lefokozták, és áthelyezték valahová. Tóni, az előrehozott leszerelés ellenére is idegsokkot kapott, sokáig beszámíthatatlan maradt. Évek teltek el, amíg visszanyerte bátorságát és emlékeit. Önbizalmának azonban csak egy része tért vissza. Önmagának árnyéka.

Testileg ugyan csak annyi baja lett, hogy egyik fülére nagyothallott, ám  a magyar himnuszt még búcsún sem merte énekelni. Örvendett, hogy túlélte. Nem nagyon beszélt erről az esetről senkinek. Nehezére esett volna, hogy újra feltépje a sebeket. Pedig rémálomként gyakran előjöttek a kaszárnya képei. Nem hallgatott többé rádiót, inkább fütyült. Ezzel  egyszersmind felejtett. Az ének lelki gyógyírként is bevált. Nősülni már nem tudott, félszegnek, nyomoréknak számított, amúgy viszont örülni örült, hogy kapott ajándékba egy  új életet.

Éppen hazafelé tartott most is, amikor szembebicikliztem vele. Intett, hogy álljak meg. Gyerekként élveztem fékezni, hát nagy kontrát vágtam, porzott belé a felszegi út. Huncut mosollyal, a foga között szopogatva a szűrő nélküli szivarcsonkot, kért: – Pétekke, adj öt lejt! Szivarra, szivarra… Osztán megadom. – mormogta, mert szégyellt kérni  a háziaktól. Megvolt ugyanis a napi adag, de ő szeretett potyázni. Mindig került valaki, aki adott neki szivarra valót. Belenyúltam a zsebembe, s a maradék házszentelési bocskorpénzemet nekiadtam. Nem győzött hálálkodni. Hosszan integetett utánam.

Sokáig nem találkoztunk. Néha,mikor eszébe jutott, elment egyet,világot látni. Olykor ráakadt egy távoli ismerős, vagy a helyi rendőr nyomozta ki hollétét. Ilyenkor  aztán pár nap múlva előkerült. Addig csend volt a faluban, majd újra belépett a köztudatba fütyülésével, felejthetetlen mosolyával, humorával.

Egyszer aztán egy nap csak annyit tudtak meg az emberek a szakállszárítónál, hogy Tóni eltűnt. Se szó, se beszéd, elindult világgá. Búcsúzás nélkül. Üzenetet sem hagyott. És arra is nagyon vigyázott, nehogy valaki meglássa. Csak úgy, a mezőn átvágva, nyakába vette a határt, megsem állt a következő faluig. Onnan tovább.„Körösztül a högyön, hogy hamarabb lögyön.”

Mire itthon felocsúdtak, már  a megyéből is kiment ejszen. Azóta nem látták. Csak szakadt, fosztos kabátját találták meg a régeni vasútállomáson.

Sebestyén Péter

A csíkszeredai városházán - előadás közben
A csíkszeredai városházán – előadás közben (Azok a fotók, amelyeknél nem jelöltünk meg szerzőt, Sebestyén Péter egyéni honlapjáról valók)

Az Irodalmi Jelen novellapályázatának eredményei ITT olvashatók.

Olvasson bele Sebestyén Péter írásaiba a szerző egyéni honlapján: www.peterpater.com.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

2 thoughts on “Díjat nyert Sebestyén Péter novellája

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s