Értékteremtők ünnepe

A marosvásárhelyi Tanácsház a Kultúrpalotával - képeslap a múlt század elejéről
A marosvásárhelyi Tanácsház a Kultúrpalotával – képeslap a múlt század elejéről

Tiszta források felkutatója, ritka szépségek megörökítője, sírva vigadó szavak mestere – a Maros megyei EMKE hagyományossá vált városnapi rendezvényének, az Értékteremtők gálájának idei kitüntetettjei. Marosvásárhelyen, május 12-én délelőtt, a Kultúrpalota kistermében Olosz Katalin néprajzkutató, irodalomtörténész, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át a magyar közösségért sokat tett vásárhelyi személyiségeknek járó díjat.

Olosz Katalin néprajzkutató
Olosz Katalin néprajzkutató (Fotó: http://www.3szek.ro)

Olosz Katalin (1941) munkásságát dr. Barabás László néprajzkutató méltatta. A pályatárs az ünnepelt ars poeticának is tekinthető gondolatával indította laudációját: „A munka örömforrás is lehet”, majd a negyvenes évek Kovásznájától, a nehéz körülmények között élő, gyermekükkel a munkát és a könyvet is megszerettető családtól kiindulva körvonalazta a gazdag életpályát. Megemlítette a sepsiszentgyörgyi középiskolát, a Bolyai egyetemet, amely éppen abban az évben vált Babeş–Bolyai egyetemmé, amikor Olosz Katalin a hallgatója lett, szólt a kiváló tanárokról, akik – bár a tanintézetben nem volt néprajzosképzés – olyan feladatok elé állították a tehetséges diákot, amelyek révén elindulhatott az úton. A székely népballadák kutatásával kezdődött a hatalmas adatgyűjtő munka, amelyről számos értékes kötet tanúskodik. Levéltárakban, folyóiratok hasábjain kutakodva Olosz Katalin igazi aranyrögökre talált – egyebek mellett azokat a gyűjteményeket tárta fel, amelyek kimaradtak a Kriza-féle Vadrózsákból –, és felfedezéseivel átírta az erdélyi magyar, illetve összmagyar folklórkutatás történetét – összegzett a méltató, majd azt is elárulta, hogy a néprajzkutató jelenleg az erdélyi magyar balladakatalógus összeállításán dolgozik. Az ünnepelt a köszönő szavak után kiemelte, hogy a díjat tulajdonképpen megosztva kapta, az elismerés ugyanis azon személyiségeket is megilleti – többek között Szabó Sámuelt, Kolumbán Istvánt, Kriza Jánost –, akiknek munkásságával foglalkozott és akiknek szellemiségét az EMKE rendezvénye újra felélesztette.

Szépséglesen fél évszázada

A teremtett világ szépségei felé értő szemmel forduló Kerekes Péter Pál (1941) fotóművészről Gáspár Melinda szólt a hallgatóságnak. A marosvásárhelyi cukorgyár környéke, a gyümölcsös, a Maros közelsége már gyermekkorától formálta a későbbi fotós természethez való viszonyulását. Az erdők, mezők, barlangok vidékére vezető (élet)úton meghatározó szerepet játszott a cukorgyári munkatárssal, Both Károllyal való találkozás. Kerekes Péter hatvan éve járja a természetet, és fél évszázada lóg a nyakában a fényképezőgép. Fotói – közöttük az összes vásárhelyi ritka fáról készült képek – művészi érzékenységét bizonyítják, amely a legmegfelelőbb pillanat kivárásához szükséges türelemmel párosul.

Kerekes Péter Pál - a felvétel 2015. októberében, Huszárlesen című egyéni fotótárlata megnyitóján készült
Kerekes Péter Pál fotográfus – a felvétel 2015. októberében, az alkotó Huszárlesen című egyéni fotótárlata megnyitóján készült

– Így csak természetfotós tud lesben állni – jegyezte meg a méltató. Kerekes Péter fotóit számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesítették, és a világ szinte minden táján kiállították – hallhattuk a továbbiakban az ünnepeltről, aki a kilencvenes években újjáindult Erdélyi Kárpát Egyesület alapító tagjaként, a természet ismeretének, szeretetének tanítójaként nemcsak művészi mivoltában, de emberként is értéket teremtett. Kerekes Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az EKE 120 éve született, éppen ezért számára többszörös ünnepnek számít az EMKE gálája.

A humor áldása

Bölöni Domokos (1946) írói, újságírói világát Nagy Miklós Kund körvonalazta.

– Kevesen ismerik olyan alaposan a falu univerzumát, mint ő, és aligha van olyan mai írónk, publicistánk, aki hozzá hasonló nosztalgikus beleérzéssel és humorba ágyazott empátiával tudná felmutatni a vidéki kisemmizettek és a városi kisemberek gondjait, bajait, reményeit, gyarlóságait – mondta a méltató a különös érzékenységgel megáldott, karcos humorral, nyelvformáló leleménnyel bíró íróról, aki igazán nagyot a rövidpróza műfajában alkotott.

Bölöni Domokos - a munkahely ma is huszonnégy órán üzemel, ha az Úr is úgy akarja (Antal Erika felvétele)
Bölöni Domokos – a munkahely ma is huszonnégy órán át üzemel, ha az Úr (Ez is és Az) is úgy akarja (Antal Erika felvétele)

Nagy Miklós Kund reményét fejezte ki, hogy Bölöni az elkövetkezőkben egy nagylélegzetű életregénnyel is megajándékozza olvasóit. Az ünnepelt 1990-ben lett a Népújság munkatársa, „falujáró riporter, kulturális szerkesztő, a gyerekolvasók, a fiatal tehetségek istápolója. Maradt Hazanéző, ha kellett, óvta a Flasztert, a Súrlott Grádicsot, bókolt a Múzsának”. A nyugdíjas évek sem hoztak számára pihenést, az utóbbi öt esztendőben több kötete jelent meg, amelyek abban is megerősítik az olvasót, hogy „humor nélkül lehet élni, de nem érdemes”.

Az írói pálya a Forrás-kötettel kezdődött, illetve az útkereséssel, amely addig elvezette a kezdő prózaírót
A pálya a Forrás-kötettel kezdődött, illetve az útkereséssel, amelyen aztán elindulhatott a majdani prózaíró

A laudáció végén Kilyén Ilka színművésznő az ünnepelt Mézvirágillat című alkotását olvasta fel. Ezt követően Ritziu Ilka Krisztina egy kalotaszegi balladát énekelt el, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett közönség elé. Az együttlét utolsó perceiben a kórus és a hallgatóság közösen énekelte a Szózatot.

(Az összeállítás Nagy Székely Ildikó munkája.)

____

Dr. Barabás László

Olosz Katalin laudációja

(Részlet)

„A munka örömforrás is lehet”. Eme igazságszikrájú szentencia tartalmát, jelentőségét Olosz Katalin (sz. 1940) már kovásznai gyermekkorában megtapasztalhatta. Édesapja kántor-tanító és a népes családnak az 1940-1950-es években az erdélyi magyar értelmiségi sors minden nehézségével meg kellett küzdenie, az önellátás szorításában a mindennapi szellemi és fizikai munkát mint alkotó tevékenységet alakíthatta örömforrássá. Ezt vitte magával a sepsiszentgyörgyi középiskolába, majd a kolozsvári Bolyai-Egyetemre, ahol a családi indíttatás után kiváló tanári és tudósi életpéldákkal találkozott:a nehéz időben végzett szellemi munka értelmével, örömével jegyezhette el magát. Korán megtalálta eljövendő hivatását: az erdélyi magyar népi kultúra, különösen a népköltészet rejtett értékeinek felszínre hozatalát, közkinccsé tételét, előbb mint főiskolai gyakornok, majd közel fél évszázadig mint marosvásárhelyi akadémiai kutató.

E fél évszázad első fele, 1990-ig a „kizökkent” idő, Olosz Katalin ekkor is kitartóan dolgozik, elvégzi a kötelező penzumokat, közben megalapozza, körvonalazza terveit és rádöbben az elvégzendő feladatok nagyságára, hogy aztán a második, kedvezőbb negyedszázadban gőzerővel sorra jelenjenek meg tudománytörténeti újdonságot jelentő kötetei. Felsorolni is nehéz lenne mi mindent talált és publikált Olosz Katalin: hatalmas életművében előszeretettel kutatta az egykori tanítók, tanárok, papok (Kolumbán István, Szabó Sámuel, Kanyaró Ferenc, Kriza János és társai, Viski Károly) népköltészeti gyűjtőmunkáját és ebbéli tevékenységük, életművük legtöbbször hányatott sorsát, népünk szellemi értékeit,költészetét becsülő értelmiségiek példáját állítva kortársai és az azt lebecsülő, elfeledő jelenlegi világunk elé.Tette és teszi mindezt kutató szenvedéllyel, az aranymosók kitartásával és alázatával, örömmel végzett, precíz, előítéleteket oszlató, megbízható munkával. És szeretné tenni a továbbiakban is, hiszen nem ért végére talán a legnagyobb vállalkozásának, a romániai magyar népballada-katalógus összeállításának és megjelentetésének.

A jó Isten adjon erőt további, a közösségi kultúránkhoz szorosan kapcsolódó munkálkodásához!

Gáspár Melinda

Kerekes Péter Pál fotóművész
(Részlet)

…ha valaki igazán értette a természetet, érezte hívását, élvezte kihívásait – az Kerekes Péter volt. De ugyancsak ő volt az, aki meg is tudta szerettetni az erdőt göcsörtös, vén fáival és különleges alakú gombáival; a mezőt szerény, ám annál szebb virágaival és a virágokon sütkérező pompás bogarakkal; a vidáman csevegő patakot, a komoran és bölcsen ücsörgő sziklaszirteket, a riadtan elinaló őzeket és az embert elkerülő óvatos vadakat – nem csak megszerettette, de a megszerettetés képességét is átadta. Azért fotózunk oly sokan, mert másoknak is meg akarjuk mutatni világunk szépségét, azért vezetünk túrát, mert a természetjárás öröme is nagyobb, ha osztozhatunk benne. Amikor gyerekeket viszek kirándulni, a diákjaimat, egy kicsit Péter és Ibolya vagyok, őket utánzom, őket idézem akaratlanul is. De örömmel. És abban reménykedem, hogy ezek a gyerekek is megtanulják megszerettetni a természetet, a szépet, a művészit, az értékeset.

Igen, Péter értéket teremtett, nem csak fényképészként, művészként, de emberként is.

Nagy Miklós Kund

Csak az első hetven nehéz
Bölöni Domokos laudációja

Az első 70 év a legnehezebb. A többi jön magától. Ha az ember író, újságíró, szerkesztő, s érzékeny költői lelkülettel is megáldotta az ég, az életmű is terebélyesedik, színeiben gazdagszik, szervesen tovább bővíthető. Úgy hiszem, Bölöni Domokos esetében igazán helytálló ez a kijelentés. És meggyőződésem, hogy az ünnepelt sok kellemes meglepetést tartogat még az olvasók számára. Ki tudja, talán az a nagy lélegzetű életregény is megszületik, amelyet ismeretségünk, barátságunk hosszú évtizedeiben mindvégig kinéztem belőle. Annyi mindent megélt, annyi élményt elraktározott magában, olyan sok embert megismert, kiismert, memóriája annyira telített sorsa fordulataival, kitérőivel, hogy több kötet is kitelhetne visszaemlékezéseiből. S akkor még hol van mindaz, amit élénk képzelete, különös érzékenysége, karcos humora, nyelvformáló, szótársító leleménye élvezetes fikcióként a valósághoz hozzátehet?!

Ott található számtalan rövidprózában, novellában, karcolatban, tárcában, jegyzetben, riportban, glosszában, humoreszkben, recenzióban, esszében, blogban, könyvvé összeállva, újságban, folyóiratban, rádióműsorban, világhálón, internetes honlapon, hatásosan hordozva azokat a gondolatokat, érzelmeket, eszmefuttatásokat, élethelyzeteket, olvasmányélményeket, amelyeket az előbbiekben hiányolt esetleges életregény tartalmazhatna. Feledtetve is azt, hiszen Bölöni egész eddigi élete, összetett egyénisége, szellemi és tárgyi világa, elődeitől származó öröksége s minden egyéb, amit továbbad leszármazottainak, környezete, felebarátai és ellenségei, tanítói és tanítványai, példaképei és követői, írásművészete és verbális készségei, mindaz, ami őt meghatározza, maradéktalanul kirajzolódik rövidprózai gyűjteményeiből. Ez az igazi műfaja, ebben vált irodalmunk, publicisztikánk egyik méltán elismert, markáns egyéniségévé, akinek sajátos hangú remekléseit időnként egy-egy díj is, de annál sűrűbben a lelkes olvasói fogadtatás honorálja. Kevesen ismerik olyan alaposan a falu univerzumát, mint ő, és aligha van olyan mai írónk, publicistánk, aki hozzá hasonló nosztalgikus beleérzéssel és humorba ágyazott empátiával tudná felmutatni a vidéki kisemmizettek és a városi kisemberek gondjait, bajait, reményeit, gyarlóságait.

Élete mindenik korszakából átmentett valami jellegzetest, tapasztalataiból bőven meríthet bármikor, a távolabbi vagy közelebbi múlt ködéből mindegyre újabb és újabb történeteket képes elővarázsolni. De legmaradandóbb a gyermekkori emlékvilág. Az kimeríthetetlen forrásnak bizonyul: a „térdig sáros Dányán”, a Mákföld a falu fölött, amelyet díjnyertes pályaműben is felelevenített (Szélrózsa kankalin). Persze a Kis-Küküllő mente, a Vízmellék más települései is hatottak a félárván felnőtt gyermekre. Vámosgálfalván végezte az általános iskolát, Dicsőszentmártonban a líceumot. Szászcsáváson rövid ideig tanítóskodott, a híres dalárdában is énekelt. A kántorkodást is kipróbálta, sőt, szinte pappá is vált utóbb. A katonaságot mégse úszta meg. Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán szerzett tanári diplomát. Aztán a Sóvidék fogadott fiává vált. Korondon tanított 17 éven át, volt könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmikör vezető is. A rendszerváltás után 1990-től lett újságíró a Népújságnál, falujáró riporter, kulturális szerkesztő, a gyerekolvasók, a fiatal tehetségek istápolója. Maradt Hazanéző, ha kellett, óvta a Flasztert, a Súrlott Grádicsot, bókolt a Múzsának. Öt esztendeje nyugdíjas, de egy vérbeli tollforgató nem tud nyugodni. A tollat persze a számítógép billentyűzetére váltotta, a lapszerkesztést digitális tartalomközlésre. Furcsa, beszédes nevű hősei, vagy a nevetséges, mégis szánnivaló antihősök azonban továbbra is megjelennek képzeletbeli belső képernyőjén, és nem lehet nekik ellenállni. „Hirtelen felötlik egy név, megpróbálom felidézni a viselőjét, aztán valahogy köréje kerekedik a történet” – vallja egyik interjújában. Elképzelem, amint kerekíti a sztorit, s hegyezi csattanóra a párbeszédet. Talán mosolyog is közben. Vagy csak belül történik minden? Minket, olvasókat mindenképp mosolyra késztet. Mert neki is meggyőződése, hogy „humor nélkül nem érdemes élni.” S ha már ebben a hitben él, gondoskodott is arról, hogy az irodalombarátok humorigényét ki is elégítse. Az első írása 1974-ben látott napvilágot a vele egyidős kolozsvári hetilapban, az Utunkban. Hat év teltével jött a Forrás-kötet, majd egymást követték az újabb kiadványok. Még vagy tizenöt. Ezeket kötöm most csokorba, történetbe kerekítve valamennyit e laudáció végére.

Bölöni Domokost 1980-ban magasra röpítette a Hullámok boldogsága. Ettől úgy érezhette, ő A szárnyas ember, de hamar rájött, nem járhat a fellegekben, hisz az élet olyan mulandó, máris Harangoznak Rossz Pistának. Egy fohászt se ártana elmorzsolni: Egek, harmatozzatok! Mert néha felvidíthat ugyan Dégi Gyurka pontozója, de gyakrabban ér minket Bot és fapénz. És jaj, A proféták elhallgattak. Közben meg lépten-nyomon tátong ránk A nevető gödör. Intő jel az is, hogy Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét. S még csodálkozunk, hogy Széles utcán jár a bánat. Mi több: Elindult a hagymalé! Sőt elkezdődött Micsobur reinkarnációja! Most már tényleg rikolthat A küküllőmadár. Aligha vigasztalhat a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Szaladhatunk szerteszét a világba, amerre mutat a Szélrózsa. Kankalin szegélyezze utunkat! Az ünnepeltét is.

Isten éltesse sokáig!

A díjazottak a Kultúrpalota kistermében tartott gálán
A díjazottak (Kedei Zoltán felvétele)

Ehangzott 2016. május 12-én, az EMKE ünnepi gáláján, a Marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében.

(Jelen változat a Népújság 2016. május 16-i számában megjelent szöveg Simó Márton által némiképp átalakított és rövidített változata.)

Élő Székelyföld Munkacsoport

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s