Tóth István emlékezete

toth

Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.

Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.

Székely-Szabó Zoltán író, színművész Tóth István verseket adott elő
Székely-Szabó Zoltán író, színművész Tóth István verseket adott elő (Doszlop Lídia Naomi felvételei)

Kié itt a dér?

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.

Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.

Kié itt a dér?

Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.

Ezek nagy igazságok.

Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”

Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?

Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.

És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.

És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.

Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.

Kié itt a dér?

Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!

És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetû Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!

És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.

Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!

Kié itt a dér?

Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.
De hogy vagyunk?

Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.

Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.

Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.

És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)

Elekes Ferenc

Közönség, egykori pályatársak, barátok
Közönség, egykori pályatársak, barátok

Tóth István versei

Űr

Ó, világ Ura,
aki bérbe adtad
ezt a testemre mért
kéklő teret,
hogy köldököm
elvált anyámtól,
amíg földanyám,
magába temet;
aki úgy adtad volt
nékem, testemre
tapadó, hajló
térfogatodat,
hogy költöztetve
le nem omlik,
üvegfala más-más
távlatot ad;
és ugyanabból
a légnemű térből
biztosítasz nékem
egy darabot,
amelyben Arany,
Ady, Janus
s a térteremtő
Bolyai lakott;
aki ugyanabban
az űrben
helyezted el
remegő szememet,
hol a milliárd
szemű Tejút
pislog, a Betelgőz
és a Deneb:
mit törleszthetnék
e magas lakbérből
szürke barázdát
hasító szegény,
hogy valamit
köszörülhessek
romló testem
állati szégyenén?

Üveg

Tömör vagyok és hűvös,
mint a gyémánt.
Nem engedem, csupán a
tiszta fényt át.
Mit por se nyom, az hatol
csak át rajtam;
külsőt levetve, könnyű
árnyékrajzban
itt tenyészik fénylő
lapom mögött.
Mint elrejtőzött őr,
úgy őrködök.
Csak látatlanul és némán
vigyázom
belső, súlytalan fény-árnyék-
világom.
Fényrés lettem két szilárd
lap között;
eddig megállt, mi belém
ütközött.
De tolvajokkal szemben
mit tehetnék,
kit védővé tett a néma
jelenlét?
Mert minden hangot kirekeszt
a létem:
szóval riasztok a végső
törésben.

Láng

Láng, mely vérként lobogsz középen,
s széleden egyre kéklesz:
tested kivetkőzik egészen,
amíg színtelen ég lesz.

Két jégkorszak között egy percre
buggyan ki lilás szirmod:
időtlen kikericsek teste,
széttörve kell kinyílnod.

És a helyedbe széles ég lép,
tágas, egész világnyi,
mintha minden a saját végét
igyekeznék csinálni.

Csupán az én szemem érinted,
s nem búcsúzol, csak tőlem.
Hogy tartlak meg, mint rejtett kincset,
a tűnő levegőben?

Szökőkút

Vízsugaradból lombosodva
törzsed mind ágazik szét;
Fű, fa gyullad fényfoszlányodra,
s benned születik ismét.

Sarjadó – hulló cseppjeidben
– ha nem érinti semmi –
hogy tud e bezárt tér és minden
tört arc újjászületni?

Ősgenézis zárt, szűzi csendben,
mért szülöd, és mért véded,
ami benned érinthetetlen,
és törzsedhez sem érhet?

Vidék

Mert nem élte át senki még,
ahogy e hozzám-nőtt vidék
minden elveszett nyoma bánt
nincstelenek jussa gyanánt:

tőlem elvenni nem lehet
sem birtokot, sem felleget;
sem a Nagyanyám lábnyomát,
hol fogadták régvolt tanyák;

Sok batyujából a hamut,
amelyből most is mar a lúg;
sem azt a beszakadt jeget,
mely sír lett Nagyapám felett;

sem a dombot, ahol Apám
álmaim sötét talaján
hajtja a két megtért lovat,
amint szótlanul szántogat.

Szótlanság fajsúlya vagyok,
egyből minden belém sajog:
a jégtől az ekevasig
belém – a talajba hasít.

Fájdalmak – égi őrszemek
virrasztnak országom felett,
hogy miket a kor eltemet,
a csillagokig nőjenek.

Örökség

Ahol élnek boldogan őseid, csak
ott van a te jussod: a napsütötte
ház verandáján ügyelik rövidke
szunnyadozásod.

Könnyeden mozgó csapatuk küszöbre
lép, ha nézel rájuk, akárha dolguk
félbehagyták volna. De nem tudod, ki
mozdul először,

sem középsőnek, sem utolszor; ébred
benned e mozgás, magad is csak ez vagy.
Nappal e sodrásban ocsúdsz, alélsz el,
kérve a jussod.

Ámde éjjel felmagasodnak égig
ócska tárgyaid, hol az ősök ismét
súlytalan járnak fel-alá a Jákob
álma nyomában.

Gondolataim

Gondolataim, védtelen hadak,
én Nikiászként ma is mind azt mondom:
e kiszikkasztó sivatag-porondon
férfi teszi a várost, nem falak.
S mert éppen a legsebezhetőbb pontom
ez a lebegő lidércvár marad,
rám törhettek, mint orgyilkos szavak;
segítsetek e porban megtapadnom.
De ne higgyük el magunk cigánymódra,
hogy a mennykőtől megvéd majd a boglya,
ha belé dugja ki-ki a fejét.
Mert ha csalódnánk, hadatok rám támad,
mondjunk hát nyíltan ellent a halálnak,
hol a halandók szövetsége véd.

Ibrányi Mihály váradi kapitány
elfelejtett sírfelirata
(1660-ból)

E hangyabolynyi várba
a bolydult sereget
Rákóczi György rendelte,
s érte én felelek.

A sebezhető bástyát,
mordályt és rossz nyilat,
fukar kéz hagyta rám, s én
felelek mind miatt.

Késő a választás már;
egy van: a vállalás,
míg égig csapó, sápadt
lángként terjed a láz,

mely lábbá nyurgult szörnnyé
fest önmagad előtt,
és szédítő korongként
veri talpad a föld…

hogy fuss az ég alól ki,
míg az ördögi hold
rémei nem verik fel
újból az esti port.

Két félsz közt állok: űzne
a pogány dél felől,
de becsületem itt vész,
s ez északon megöl.

– Ha e halálra szánt had
magáévá fogad,
elfogyó csapatában
várom be sorsomat.

Csillogna még a szablyám,
ha egyszer kialudt…
Ha el nem veszne sírban
a legyőzött halott.

Úrasztalához álltam
mint jövendő halott;
Kovásznai uramtól
kaptam útravalót.

Furcsa dolog, hogy éppen
egy közelgő pogány
indít majd az egekbe,
hol trónol szent Atyám.

S furcsább, hogy nem az ozmán
ás el – e tűzözön –,
de a belétek mélyült,
nagy, pocsolyás közöny.

Emléktábla a költő egykori lakáházán
Emléktábla a költő egykori lakáházán

Szólnak a várbeli harangok

„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”

Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.

Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.

Talált kincs. Német költők antológiája.
Talált kincs. Német költők antológiája I-II. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1981.

Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971), Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987), Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium (2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus (1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990).

Alkinoosz kertje. Humanista költők.
Alkinoosz kertje. Humanista költők. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1970

Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).

Irodalom
Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.

Összeállította: Bölöni Domokos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s