„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!”

Puczi Béla (1948-2009)
Puczi Béla (1948-2009)

– ez a mondat 1990. március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák, református vallású magyar cigányok –, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.

A forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.

A Puczi Béla emlékiratait tartalmazó kötet borítója - tisztességes helytállást tanúsító dokumentum
A Puczi Béla emlékiratait tartalmazó kötet borítója – tisztességes helytállást tanúsító dokumentum

A helyzet addig ment, hogy tizenhatodika után már nem dolgozott senki. Egész gyárak be voltak zárva, hogy a románok és a magyarok ne kerüljenek össze a gyár területén. Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.

Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak.

A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat. Onnantól kezdve autó már nem tudott átmenni. A legtöbben visszafordultak, egyedül egy tíztonnás billencs tudott elmenni. Az olyan fanatikus volt, hogy belehajtott volna a tömegbe. Átjutott.

Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, java részük nem tudta.

Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: – Itt vagyunk! Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: – Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.

Részlet a Roma Sajtóközpont – RSK – Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról című könyvéből.

Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy ott befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.

Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.

Puczi Béla sorsa viszont soha nem rendeződött: majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.

Forrás: http://www.romasajtokozpont.hu

P. S.

Puczi Bélát személyesen ismertem. Évekig a Nyugati Pályaudvar környékén hányódott. Hol kimosdottan, hol nagyon leszakadtan. Látszott, hogy szívesen beilleszkedne a magyar társadalomba, de folyton szorongott nem is létező, vagy éppen lejárt papírjai miatt. Ez az élethelyzet lassan felőrölte az idegeit.

Amikor megjelentek az emlékiratai, éppen abban a nyomdában dolgoztam, ahol az élményeit rögzítő kis füzetet kiadták. Én világítottam le az ofszet-lemezeket.

Nem tudom, hogy aztán sikerült-e hazatérnie, talált-e otthon családot, gyermeket, munkát, vagy reményt, de azt láttam, hogy számkivetettként élt évekig. Mindig magyarul érzett, de csak pár óráig lehetett büszke arra, amit tett a marosvásárhelyi magyarság érdekében. Hős és áldozat, akire illendő ilyenkor emlékezni. Puczi Béla és társai cselekedeteit a magyar állam a későbbiekben elismerte.

Húsz évvel ezelőtt a Securitate ármánykodásai miatt a románok a magyarok ellen fordultak az erdélyi városban. A cigányok habozás nélkül a magyarok mellé álltak. Az elmúlt két évtizedben szinte el sem ismerték hősies tettüket, pedig sokukat bebörtönözték, többen közülük meghaltak. Az említett budapesti rendezvényen hat embert tüntettek ki Petőfi-emléklap a helytállásért elismeréssel – Lőrinczi József, Sütő József és Szilágyi József még átvehette a díjat, Puczi Béla, Szilveszter Kis Péter, valamint Tóth Árpád már csak posztumusz kapta az elismerést. Read more: http://romale.hupont.hu/7/publicisztika#ixzz43bZZto1r
Huszonhat évvel ezelőtt a románságot féltő “kulturális szervezetek” ármánykodásai miatt a románok a magyarok ellen fordultak az erdélyi frontvárosban, Marosvásárhelyen. A cigányok habozás nélkül a magyarok mellé álltak. Az elmúlt évtizedekben szinte el sem ismerték hősies tettüket, pedig sokukat bebörtönözték, többen közülük meghaltak. Budapesten a huszadik évfordulón hat embert tüntettek ki Petőfi-emléklap a helytállásért elismeréssel – Lőrinczi József, Sütő József és Szilágyi József még átvehette a díjat, Puczi Béla, Szilveszter Kis Péter, valamint Tóth Árpád már csak posztumusz kapta az elismerést. (Forrás: http://www.romale.hupont.hu)

A “tisztességes” román sajtó most megint tele van olyan “dokumentumokkal”, amelyekkel azt kívánják igazolni egyesek, hogy a marosvásárhelyi atrocitásokat az ottani magyar közösség és annak vezetői gerjesztették, hogy végérvényesen megrontsák a “testvéri” viszonyt a román és a magyar etnikum között. Azt írják, hogy a hamis tényeket a magyarok és fizetett ügynökeik, titkosszolgálati bérencek vitték ki Nyugatra, hogy örökre megmérgezzék a marosvásárhelyi miliőt. Olyan emberek mondják ezt többnyire, akik valamilyen úton-módon kedvezményezettjei voltak a kommunista betelepítési politikának, annak a folyamatnak, amely a város etnikai arányainak megváltoztatását, az ottani magyarság gerincének megroppantását szolgálta.

Az Élő Székelyföld Munkacsoport egy évvel ezelőtt részt vett a Fekete Március huszonötödik évfordulóján szervezett előadássorozaton, ez alkalommal azonban megelégszik a figyelem ismételt felkeltésével.

A 2015-ös rendezvény plakátja
A 2015-ös rendezvény plakátja

Emlékezzünk hőseinkre! Emlékezzünk az áldozatokra! És próbáljuk úgy viselni magunkban az események lelki nyomait, hogy azokat átadhassuk a következő nemzedéknek. Éljen bennünk az igazságszomj, a jó szándék és a magyar érdek valóságossága. Ebben a mételyes és csúf Európában mást most nem is tehetünk.

Kapcsolódó írások, dokumentumok:

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/44674-emlekezes-a-fekete-marciusra-szekelyudvarhelyen , http://www.kronika.ro/erdelyi-hirek/marosvasarhely-fekete-marciusara-emlekeznek , http://www.kronika.ro/erdelyi-hirek/marosvasarhely-fekete-marciusara-emlekeznek , http://mult-kor.hu/a-marosvasarhelyi-fekete-marcius-20150319

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s