Az ember ott él, ahol szeretik és becsülik

Kovrig Magdolna (Kedei Zoltán rajza)
Kovrig Magdolna (Kedei Zoltán rajza)

„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, S magát megemésztve másoknak világol”… Batsányi Jánosnak A magyar író című verse érvényes a népnevelőre, a tanítóra is, akiről később Gárdonyi Géza, mintegy a felvilágosodás nagy költőjének magasztos gondolatát folytatva azt írta, hogy olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát. Azt is tőle idézem, hogy a néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja.
Kovrig Magdolna szíve valamiféle rendkívüli, nagyon időtálló nemesacélból lehet. A szó legteljesebb értelmében népe nevelője –, talán mostohán indult gyermek- és ifjúkora is erre a nehéz feladatra jelölte, a nem kevés szenvedés fokozott beleérző képességgel gazdagította lelkét, kitűnő pedagógiai érzéke a mesterség iránti kellő szakmai alázattal párosult, személyisége pedig sajátos vonzerőt sugárzott; tanítványai, a gyermekek, a tanulók, a diákok: felnőtt korukra is tisztelettel és szeretettel emlegetik, számosan rajongva köszöntik, valahányszor alkalom nyílik rá. Most alkalom nyílhat, hiszen a kedves tanárnő élete újabb fordulóhoz jutott, március 20-án, születésnapján köszönthetjük.

Környezetét, mint jó kertész a gyümölcsöst, szorgalmas és hűséges munkával gyarapította; közösségépítő és -összefogó, -megtartó volt és maradt pályájának mindenik stációján, különösen pedig Erdőszentgyörgyön.

Személyében a Kis-Küküllő menti városka művelődési életének kiemelkedő alakját, a műkedvelő színjátszó mozgalom örökmozgó szervezőjét, a térség egyik legismertebb és legmegbecsültebb tanárát tiszteljük és szeretjük. Közíróként, újságíróként pedig a szűkebb pátria 2002-ben indult kulturális és közéleti lapjának, a kéthavonta megjelenő Erdőszentgyörgyi Figyelőnek egyik alapítóját, mindmáig szorgos és kitartó főszerkesztőjét is ünnepeljük. (A lap közelesen eljut a 160. számához.) Mindkét szakma teljes joggal tarthatja magáénak a tanárt és az újságszerkesztőt-újságírót.

Öt éve, a hetvenedik születésnapon többek között így summázta életét, a századik számához érkezett kiadványnak adott interjújában: „Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet.”

Bongárdon született, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön járt iskolába. Kolozsvárhoz kapcsolták egyetemi évei, mondja Székely Ferenc, a riporter. Majd ezt kérdi: „A te szülőfölded hol van?”
„Nem egyszerű eldöntenem – válaszolja a kérdezett. – Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal.”
(Ezt az utolsó szót, illőn: sztornózzuk.)

Kedves Tanárnő, drága Magdika, Isten éltessen sokáig!

Bölöni Domokos

„A szülőföld az, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal”

 

Beszélgetés Kovrig Magdolna ny. magyar-francia szakos tanárral, az Erdőszentgyörgyi Figyelő főszerkesztőjével, az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület elnökével.

 

– A gyermekkor szinte minden ember életében meghatározó jelentőségű. Kérlek, szólj néhány szót életednek erről a korszakáról. Kezdjük talán a szülőhellyel.

– Szászbongárdon születtem, egy Beszterce-Naszód megyében található, románok lakta kis faluban. Édesapám özvegy nagynénjének volt ott birtoka, amelynek megművelését, ügyeinek intézését édesapám látta el, ugyanis ő lett volna az örökös, ha a történelem nem szól közbe.

– Ezek szerint 1949. március 3-a számotokra is fekete nap volt.

– Igen. Ekkor én másodikos voltam a bongárdi román iskolában – magyarul édesanyám tanított írni-olvasni. Aznap éjjel hatalmas dörömbölésre riadtunk álmunkból. Idegenek nyomultak otthonunkba, és ránk parancsoltak, öltözzünk fel, majd lázasan leltározni kezdték a házban található értékeket, főként ékszereket, illetve a gazdasági udvar felszerelését, állatállományát. Aztán elhangzott az újabb ukáz: a legszükségesebb ruhaneműt csomagoljuk össze, mert el kell hagynunk a falut. Még aznap éjjel egy zöld lepedős, dzsipszerű autóba pakoltak fel, és meg sem álltunk a besztercei milíciáig. Itt tudatták, hogy osztályellenség vagyunk, a birtokot államosítják, és nekünk el kell hagynunk otthonunkat, válasszunk kényszerlakhelyet a felsorolt városok valamelyikében. Köztük volt Marosvásárhely is. Édesanyám jobbágyfalvi jegyzőnek volt a lánya, természetes, hogy Vásárhelyt választották, hiszen nagymamám Jobbágyfalván, rokonaink többsége pedig Nyárádszeredában élt. Gyermek voltam, aki az események lényegét nem fogta fel, csak az éjszakai riadalmak érzése és egy-egy felvillanó emlék maradt meg emlékezetemben. Közülük is talán az egyik legfélelmetesebb az az éjszaka, amikor a besztercei állomáson karhatalmi kísérettel vártuk a Vásárhely felé induló vonatot. Én akkor már nem tudtam járni – gyerekparalízis következtében a bal lábam teljesen megbénult – édesapám ölben cipelt az állomásra. Én meg reszketve kapaszkodtam belé. Az éjszaka, a lármás tömeg és főként a mozdony iszonyatos sípolása rettenetes félelemmel töltött el. Ez a riadalom aztán végigkísérte életemet, ha mozdonyfüttyöt hallottam, mindig összerezzentem, felébredt bennem annak a félelmetes éjszakának a szörnyű emléke.

– Visszatérve a gyermekparalízisre, ami egész életedre kiható mozgáskárosodást okozott számodra, mikor kaptad el ezt a betegséget?

– 1941-ben születtem, és másfél éves voltam, amikor ez a rettenetes járvány végigsöpört tájainkon. Édesapám már a fronton volt, amikor skarlátos lettem, legyengült szervezetem nem bírt ellenállni az új betegségnek. Édesanyám több ízben is kivitt Budapestre kezelésre, de javulás csak a jobb lábamon látszott – a későbbi műtétek aztán azt is használhatatlanná tették. Budapesten voltunk akkor is, amikor a várost bombázták. Néhány emlékfoszlány ezekből az időkből is él bennem, a bombázások félelme, az óvóhelyek hangulata, meg aztán a hazatérés egy-egy felvillanó emléke, mert édesanyám úgy döntött, hogy hazajön Erdélybe. Édesapám ekkor még a fronton volt, majd szovjet hadifogságban, csak 1947-ben tért haza. Szabadulásakor Pesten keresett minket, s csak azután tért vissza Bongárdra.

– A kitérő után térjünk vissza a kitelepítés utáni időkre. Marosvásárhely után mi következett?

– Vásárhelyen édesapám munkát vállalt, és minden nap jelentkeznie kellett a milícián. A hatóságok engedélyezték, hogy én Jobbágyfalvára, anyai nagyanyámhoz kerüljek. Ott fejeztem be a II. és a III. osztályt. Édesapámnak a rokonok állandó munkahelyet találtak Nyárádszeredában a Gázmetán vállalatnál, a későbbi Közüzemeknél. Így kerültünk Nyárádszeredába. Itt már csak hetente, később havonta kellett a családfőnek jelentkeznie a milícián. Szeredában tanultam negyediktől hetedikig. 1954-ben a marosvásárhelyi 4-es számú magyar nyelvű lányiskolába felvételiztem – a mostani Unirea, 1944. előtt katolikus fiúgimnázium volt. A VIII. osztályt megkezdtem, de műtéteim miatt megszakítottam, és csak a következő évben fejeztem be. A család közben Erdőszentgyörgyre költözött, édesapám az itteni Közüzemek vezetője lett. Erdőszentgyörgyön 1955-ben indult a középiskola, így itt folytattam a tanulmányaimat. 1959-ben, az első végzős osztállyal érettségiztem.

– Beszéljünk most egyetemi éveidről!

– A Kolozsváron eltöltött öt egyetemi év talán életem legszebb időszaka volt. Magyar szakot végeztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1964-ben államvizsgáztam.

– Kik voltak évfolyamtársaid, akikre szeretettel emlékszel vissza?

– Magyar szakon 45-en voltunk, két csoportba osztva. Kivétel nélkül mindenkire szeretettel gondolok vissza. Nagyon összetartó társaság voltunk. Ott volt például Dombi Erzsébet, Zsóka, aki pártfogásába vett. A szomszédos kifőzdéből naponta ételhordóban hozta nekem az ebédet, mivel a menza számomra nagyon messze volt. Mindenkit nem tudok most felsorolni, bár igazán szívesen tenném. Évfolyamtársam volt Péntek János, K. Jakab Antal és felesége, Farkas Ernő és Farkas Márta, Mózes Huba, Péter Sándor, B. Szabó István, Nemlaha György, és folytathatnám a sort.

– Akkoriban hogyan történt a kihelyezés?

– Az államvizsga után az elért eredmények sorrendjében választhattunk a meghirdetett katedrák közül. Én a Kend községhez tartozó Szentdemetert választottam. Ebben a kis faluban töltöttem le tanári pályám első tíz évét, miközben minden évben eredménytelenül kérvényeztem, hogy Erdőszentgyörgyön kapjak magyar katedrát. Ekkor határoztam el, hogy elvégzem a francia szakot is, talán franciatanárként hazakerülhetek. Látogatás nélküli tagozaton 1973-ban végeztem. A sors iróniája, hogy mire az oklevél a kezembe került, Erdőszentgyörgyön megüresedett a magyar katedra, és így nem kellett igénybe vennem a frissen szerzett oklevelet.

– 1973-tól 1999-ig, a nyugdíjazásodig az erdőszentgyörgyi líceumban dolgoztál, de még 2007-ig tanítottál. Közben már 1990-ben megalakult a Bodor Péter Művelődési Egyesület, amelynek születése és későbbi igazgatása nem éppen idegen számodra.

– Valóban, már 1990-ben Hatos Gyöngyi és Hatos Samu tanárokkal beszéltünk arról, hogy jó lenne megalakítani egy egyesületet. A névadásban szóba jött a Rhédey Klaudia neve, de aztán mégis úgy döntöttünk, hogy településünk másik neves szülöttének, Bodor Péternek a nevét választjuk. Hivatalosan akkor még nem jegyeztettük be, még minden nagyon zavaros volt, nem tudtuk, hogyan induljunk el. A művelődési otthon biztosított helyet tevékenységünknek. Poloţca Lazăr igazgató mindig nagyon készségesen fogadta javaslatainkat, segített mindenben. Másik tartópillérünk az EMKE volt, amelynek akkori vezetője, Szabó György Pál gyakran és szívesen jött el rendezvényeinkre. Voltak nyelvtanfolyamaink, Berei Kálmán és Gyarmati Zoltán vezetésével tánccsoportunk, tartottunk irodalmi esteket. Terveztük dalkör és fúvószenekar működését is, de ezek nem valósultak meg. Legkövetkezetesebben a színjátszó csoport tevékenykedett, hisz ennek voltak komoly hagyományai  településünkön. 1990. után volt olyan időszak, amikor két csoport is működött. Tagja lettünk a Sepsiszentgyörgyön megalakuló JÁDZÓ-nak, az amatőr színjátszók erdélyi szövetségének. Az általuk rendezett CONCORDIA fesztiválokon rendszeresen megjelentünk. Hatos Gyöngyi távozása után Dabóczi Éva tanárnő irányította az egyesületet, majd 2001-ben Zári Csilla. Magam az alelnöki teendőket láttam el. 2002-ben sikerült hivatalosan is bejegyeztetni egyesületünket. Miután Csilla Magyarországra költözött, engem választottak elnökké.

– Az egyesület minden év őszén megszervezi a műkedvelő színjátszók találkozóját. 2011-ben lesz a XIX. találkozó. Hogyan és milyen szándékkal indult ez a rendezvény?

– 1992-ben indítottuk el Hatos Gyöngyivel. Ennek a rendezvénynek is a művelődési otthon adott teret, Poloţca Lazăr segítsége nélkül nem boldogultunk volna. Anyagilag segítségünkre sietett a Maros Megyei Tanács keretében működő népi alkotások központja, valamint a helyi tanács, de pályázatokkal is igyekeztünk megteremteni a szükséges anyagi keretet. Eredetileg a Kis-Küküllő-menti falusi műkedvelő színjátszók találkozójának szántuk, azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsünk a falusi színjátszóknak a megmérettetésre, a tapasztalatszerzésre, a fejlődésre. Az anyanyelvi művelődés igen jelentős eszközének tekintettük a színjátszást, ám a hivatásos színházak kisebb falvakba szinte soha nem jutnak el. Így a műkedvelők előadásai jelentik a színházat ezeken a településeken. Ezért éreztük fontosnak a színvonal emelését.

– Az utóbbi években egyre több magyarországi csoport is jelentkezik a fesztiválon. Miként sikerült kibővíteni a fellépő csoportok körét?

– A cél az volt, hogy a fesztiválon megjelenő csoportok lássanak igazán jó előadásokat is, amelyekből tanulhatnak. Ezért hívtunk meg nevesebb csoportokat, köztük magyarországiakat. Immár több mint hét éve állandó vendégünk a testvérváros Celldömölk színtársulata, a Soltis Lajos Színház . Tőlük igazán van mit tanulni. Aztán ez a kör bővült Bajával, majd Mezőkövesddel, Gyöngyössel. Ősszel, reméljük, szlovákiai csapatot is meghívhatunk. A gond az, hogy egyre kevesebb a Kis-Küküllő menti csoport, pedig értük jött létre ez a találkozó.

– Mivel magyarázható ez?

– Számos oka van. Az egyik talán az, hogy a fiatalok kénytelenek távolabbi vidékeken munkát vállalni, nincs idejük, energiájuk bekapcsolódni egy olyan tevékenységbe, amely rendszerességet, kitartást követel. De lehetne még  sorolni az okokat.

– Nehéz megszervezni egy ilyen találkozót?

– Nem könnyű, sok türelmet, időt vesz igénybe. A meghívók elküldése, a visszajelzések számontartása, a műsorterv elkészítése, anyagiak előteremtése, a vendégek elszállásolása, étkeztetése és még sok más tennivaló, egészen a pályázatok elszámolásáig. Ha beleszámítom a pályázatok megírását is, akkor ez egész éves tevékenység.

– Meg aztán a helyi csoport előadásának az előkészítése. Tudtommal, ti is felléptetek már sok helyen.

– Igen, különösen fellendült a színjátszás, amikor megfiatalodott az iskola tanári kara. Nagyon jó volt velük dolgozni. Fogékonyak voltak, lelkesek és tehetségesek. Akkoriban sok turnénk volt. Bejártuk a környék falvait, de voltunk Sátoraljaújhelyen, Vasváron, Celldömölkön.

– Milyen szakmai elismeréseket kaptatok a különböző fesztiválokon?

– Magyarországi fesztiválokon többször kaptunk bronz és ezüst minősítést. Márton Emőke a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválon kétszer kapta meg a legjobb női alakítás díját, az Énekes madár Magdójáért és a Mandragóra Carla alakításáért, Mezőkövesden pedig A dézsa című vásári komédia feleség szerepéért.

– Ezek a szakmai elismerések hogyan hatnak a társulatra?

– Természetesen, mind nagyon örülünk a sikernek, ez új lendületet ad a munkának. Bár számomra nem a díjak a legfontosabbak, hanem az anyanyelvű kultúra terjesztése, az anyanyelv ápolása az igényes műkedvelő előadások eszközével is. Ezért szervezzük meg nyaranta – az idén VII. alkalommal – az egyhetes nyári színjátszótáborunkat.

– A színjátszással párhuzamosan folyik az Erdőszentgyörgyi Figyelő című lap szerkesztése, fenntartása, terjesztése. Mi hozta létre ezt a lapot 2002 decemberében?

– Az egyesület bejegyezése után úgy éreztük, szükség van egy fórumra, amellyel kapcsolatot teremthetünk a közönséggel. Jóllehet városkánkban még nincs pezsgő kulturális élet, de történnek dolgok, amelyek figyelmet érdemelnek. Ezért gondoltam a lapalapításra. A technikai részét unokaöcsém vállalta fel, így az ötlet megvalósulása lehetségesnek látszott. Aztán megjelent az első, igen kezdetleges szám. De jöttek a visszajelzések, ne álljunk meg, igenis érdemes folytatni. Aztán lassan-lassan körénk gyűlt egy kis csoport, amely szívügyének tekintette a lapot.

– Sok vidéki lap indult 1990. után, de kevésnek sikerült huzamosan megállnia a lában. Mi a titka, hogy ebben a pénzszegény világban mégis működik ez a lap, és ha egy kis késéssel is, de rendszeresen megjelenik?

– Azt hiszem, a legtöbb vidéki lap a pénzhiány miatt szűnik meg, bár olyanról is tudok, amely – talán – előttünk indult, mégis működőképes. A Szászrégen és Vidéke például. Esetünkben is az egyik kulcskérdés a pénz. Munkatársaink nem kérnek fizetséget írásaikért, erre tehát nem költünk. Viszont a nyomdaköltséget ki kell gazdálkodnunk, márpedig az eladott példányszámok korántsem fedezik azt. Viszont néha vannak nagylelkű adakozók, akik 100–200 lej adománnyal segítenek. A másik forrás a pályázatok. Amikor és ahol csak lehet, pályázunk. Legtöbbször nyerünk is bizonyos összegeket, nem annyit, hogy elég legyen, de segít a továbbéléshez. Kaptunk és kapunk támogatást a helyi önkormányzattól is. Kezdetben pusztán az ő segítségükre támaszkodhattunk. De ha már sehonnan nincs kilátás támogatásra, akkor belenyúlunk a zsebünkbe, és a lap, ha kéthavonta is, de megjelenik.

– Ha újrakezdhetnéd az életed, mi az, amit másként tennél?

– Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet. Természetesen, volt sok-sok tévedésem, kétségtelenül hibáztam is sokat, sok értékes dolog elkerülte a figyelmem, de a munkámat örömmel végeztem. Azt is tudom, hogy semmi különlegeset nem tettem, csak a munkámat végeztem a tőlem telhető lelkiismeretességgel és tanítványaim iránt érzett megbecsüléssel, szeretettel.

– Nem bántad meg, hogy Erdőszentgyörgyhöz kötötted az életedet?

– Egyáltalán nem. Bár fiatalon vonzódtam a városi élethez, csabított a sok-sok művelődési lehetőség, de ma már a kisvárosi lét sem jelent elzártságot. És itt nagyobb szükség van a művelődési lehetőségek megszervezésére, itt közelebb tudsz kerülni az emberekhez, és az a nyugodt, pihentető és erőt adó környezet, amely itt körülvesz, kevés helyen található meg.

– Bongárdon születtél, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön jártál iskolába, Kolozsvárhoz kapcsoltak egyetemi éveid. A te szülőfölded hol van?

– Nem egyszerű eldöntenem. Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal.

– Március 20-án – ha akarod, ha nem – egy szép kerek évfordulót kell „elfogadnod“. Mit kívánsz magadnak?

– Míg „engedik a ninivei hatalmak“, tudjak még ezt-azt tenni, hogy aztán adhassam át a fiatalabbaknak a stafétát.

Kérdezett: Székely Ferenc

Az interjú forrása a Erdőszentgyörgyi Figyelő havonta megjelenő kulturális és közéleti lap 100. száma (2011. március)

Összeállította Bölöni Domokos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s