Padhajlék

Ferenc pápa szokatlan Jézus-szobrot kapott ajándékba 2011 novemberében: Timothy Schmalz a Megváltót padon alvó hajléktalanként ábrázolja (Forrás: orokvaros.network.hu)
Ferenc pápa szokatlan Jézus-szobrot kapott ajándékba 2011 novemberében: Timothy Schmalz kanadai művész a Megváltót padon alvó hajléktalanként ábrázolja (Forrás: orokvaros.network.hu)

Annak idején a téeszesítés „kollektív” világában, amikor „normázni” kellett, hogy a tizenöt árnyi megművelhető földdarabkát kimérhessék családunknak, bizony nagyra értékeltem a padot úgy is, mint fekhelyet. Édesapám  munkahelyén szintúgy. Mikor rám esett az éjszakai őrszolgálat sora, jóleső biztonsággal kucorodtam össze a mérlegház padján, oldalt fekve, mert csak úgy fértem el rajta. Aztán az éjféli kutyaugatásra, vagy ha a füstölgő parázs kiesett a  dobkályhából, ijedten riadtam fel, nem-e jár valaki tolvaj, nem jön-e a milicista, hogy ellenőrizze az éjjeli baktereket. Volt eset, hogy hajnali fogatosok ébresztettek föl, segítsek felhámozni a lovakat, vagy nyissam ki a nagykaput. De néha a padon szúnyókáltam a vonatállomáson is, várva a csatlakozást a galaci gyorsra, azért hogy Fehérvárra mehessek, és elérjem a reggeli buszt.

A napokban olvastam egy nagyvárosi csőlakóról, aki csavargó barátjával beszélgetve roppant elmés választ adott arra a kérdésre:

–Te haver, mit tennél, ha lenne egymilliód?

– Minden padra csináltatnék egy párnát!

Több ez, mint hirtelen humoros elszólás. Sokkal több. Akár életfilozófia is lehetne. Egyrészt neki, aki megszokta a szutykot, akinek magától értetődő, hogy hajléktalan.

Tamási is csak Amerikában jött rá, miért vagyunk a világon… Ha valaki megszokta a rongyokat, a borostás arcot, a napi adag tökfőzeléket, a kukázást, ha már egy lapra feltett mindent, hiszen se asszony, se gyermek, se ház, ha már csak egyik napról a másikra él, s a maga tákolt vackában éjszakázik, –  nem gondolkodik azon, mi lenne, ha lenne  az a pénz, amivel új életet kezdene. Neki már a menhely sem vigasztaló, s talán a társaság sem. Legalább így a maga ura. Kiszolgáltatottan is. Már az nagy segítség, kényelmes pihenés, ha nem a falnak támaszkodva, kartonpapíron, hányásban és szemétben kell meghúznia magát, hanem ráfekhet egy padra.

Másrészt mit neki a milliók, ha attól az élete semmit nem változik? Ugyanis  az ő létminimuma nem pénzkérdés, az ő nyomor-állapota nem külső, hanem belső. Isten nagy ege alatt talál hajlékot a padon is, mert az ő gondjára csak belső megoldás lenne.

Vannak olyanok is, akik néha kitörnek ebből a helyzetből, legalábbis oly módon, hogy nem adják fel. Nem embertelenednek el. Méltóságuk, rejtett tehetségük, egyediségük, belső szépségük fel-felvillan egy-egy újsághírben, videofelvételben. Mint az ausztrál zongorista hölgy is nemrég, aki még kórházi kezelésén is másokat örvendeztetett meg zseniális játékával. Ujjainak beteg ízületeibe mintha isteni erő szállt volna, és elkápráztatta nemcsak a betegeket, hanem az orvosokat is. De olvasunk, hallunk olyan hajléktalanokról is, akik visszaadják az elveszett milliókat, akik segítenek a rászorulókon, sőt olyanokról is, akik a nekik megítélt, ajándékozott pénzösszegeket másokra fordítják.

Sokszor minket, „egészségeseket” is megszégyenítve.

Mert azon túl, hogy az aprót nekik dobjuk, vagy elfordítjuk a fejünket látványuktól, talán magunknak is irgalmazhatnánk, ha nem zárjuk be előttük szívünket. Egy kicsit lassítva mellettük, szóba állva velük, tanul(hat)nánk tőlük. Nemcsak holmi böjti szegénységet, spórolást, hanem realitásérzéket. Irigyelhetnénk tőlük azt a lelki-érzelmi gazdagságot, amit mi is ingyen kaptunk, s amellyel mennyi jót tehetnénk másokkal. Tisztulnának vágyaink, kicsírázna bennünk is az önszabályozás magva, és hivatásként élhetnénk meg a szegénységet. A maga egyszerűségében.

Ezek a csavargók átmentek a vizsgán. Kijárták Isten iskoláját, ahol a szegénység alaptantárgy. S ha kijárták: szabadok lettek. Megtanultak elengedni: csak a lényegre figyelni. Kiléptek az öntörvényűség és egoizmus zárkájából. Mint a madár, övék az egész világ. S ez teszi őket boldoggá.

Páter Kerkairól, a mosolygó jezsuitáról írják cellatársai, hogy amikor a gyűjtőfogházban valakit egy másik zárkába helyeztek, az őr mindig így szólt be: „Szedje össze a cuccát! Lépjen ki!” A megszólított rab ilyenkor kapkodva gyömöszölte be 30×50 centiméteres zacskójába féltett kincseit – tartalék kapcát, megmaradt kolbász darabot, tisztasági szereket, cigarettát, győri kekszet, kockacukrot –, legféltettebb leveleit, fényképet. Amikor Kerkait is szólították, felnyúlt az ajtó melletti polcra, levette a WC papírt és a fogkefét, zsebre vágta, és kilépett a körfolyosóra: „Készen vagyok!” A fegyőr csak nagyot nézett…

Ha minden padon lenne párna, bizony jobb lenne a csavargóknak is. Talán nekünk is.

Sebestyén Péter

A szerző honlapján további friss írások, elmélkedések, prédikációk, rádiós katekézisek olvashatók, illetve teljes terjedelemben fellelhető néhány korábbi kötet is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s