Negrócukorka

negroreg

Feri atya vidám ember hírében állt, hiszen tudták róla, hogy szegről-végről székely felmenőkkel bír. Előző állomáshelyein is szerették vicces modoráért, jókedvű életszemlélete csak úgy árasztotta a derűt. Prédikációiban folyton elsütött egy-egy viccet, ízes beszédéért még a templomkerülők sem tudtak haragudni rá. A templom körüli kalákák rendre népünnepéllyé nőtték ki magukat, mert nemcsak szóval tartotta a közmunkásokat – egyházközsége apraját-nagyját –, hanem minden földi jóval eltraktálta segítőkész híveit. Ha nem is kaptak napszámot vagy ködbért, de azért jókat nevettek elszólásain, ösztönös kurjantásain.

Múlt ősszel pont dióverésre hívta meg a fiatalabb legényeket. Gyűlt is szaporán a termés. Kasokba szedték, töltötték a zsákokba szaporán, aztán fel vele a padlásra, s hogy csóré kézzel ne eressze el őket, mindenki kapott egy-egy diót. A suhancok nagyot néztek a fizetségen, nem tudták, hogy ez vicc-e vagy komolyan gondolja, mire a pap így magyarázta a gesztust:  – Fiaim, a lelkemet is odaadnám, de nincs…

Történt egyszer, hogy egy ifjú pár érkezését várta a templomban. Azt, hogy a vőlegény késik, nem tragikusan fogta fel. Biztosan így rendelte a Fennvaló! Végül is ő a menyasszony papja, jöjjön érte a vőlegény, ha asszony kell neki. A toronyóra már jócskán elütötte a hatot. Úgy félórája-forma el kellett volna kezdenie a misét, de ilyenformán még a beharangozásnak is lőttek. A vőlegény? Sehol!

Feri atyán – nyugalom ide s tova – egy idő után erőt vett a lámpaláz. Vakarta a fejét, töprengett, járt fel-alá a templomban, közben elszopogatott még egy negrócukorkát. Utálta, ha valaki rágózik, de ezt a cukorkát határozottan kedvelte. Aztán már szinte az Úrral is hadakozni kezdett gondolatban: – Miért tetted ezt velem?

Mint valami nyűgös gyermek, aki kimenne a házból, de nem találja az ajtó kulcsát, úgy járt-kelt, egyre gyakrabban pillantgatott az órájára. Félig hangosan már szidta is a fiatalokat, mint a bokrot: – A szecskáját neki, há’ hol vagytok csirkefogók?! Na jertek csak, mert kezelésbe veszlek, ne féljetek…!  –, de azért ki-kisétált időnként a templom elé, hadd lássa-hallja, hogy van-e valami jele a lakodalmas népnek, de bizony nem akaródzott jönniük… Az idő meg telt szakadatlan: tíz perc, húsz, majd négy fertályóra is elmúlt tán.

Ez idő alatt a násznép is türelmetlenül toporgott a tanácsháza előtt. A zenekar szakadatlan az esti repertoárt próbálgatta. Főleg a klánétás volt bajban, mert mostanában, hogy rég nem hívták muzsikálni, a pocakja is jól ráfittyedt a nadrágszíjára. Nyakerei kidagadtak, egyre nehezebben fújta a szerszámot, elébb-elébb cserélgetve benne a nyáltól átnedvesedett nádat. Emiatt már a kanyarokban megszakította a ritmust, sehogy sem jött ki úgy a dallamsor, olyan cifrán ahogy egy szuszra szerette volna… A gazda próbált ugyan intézkedni, sietősen tett-vett, fontoskodott, évődött a családtagokkal, és maroktelefonján folyton tudakolta, hol a vőlegény, merre jár, de igyekezetét egy idő után már senki nem vette komolyan. Aztán egyszer, ha jó későre is, az utca vége felől autók tülkölése hallatszott. Előkerült a férjnek leendő. Kiderült, hogy repülővel érkezett Irakból. Alig eresztették el a kiküldetésből, s ráadásul a gépe is késett…

–Na, hál’Istennek itt van, fő, hogy megjött!  – nyugodtak meg a „vészmadarak” a leányos háznál is. Felálltak szépen, sorjában, ahogy a szokás megkövetelte, s elindultak a házasságkötő terembe. Ott már erősen vártak rájuk.

Miután az ifjak és a tanúk ellátták kézjegyükkel az iratot, a jegyző koccintott velük, s vonulhattak volna a templomba. Csakhogy épp mikor hörpintett még egyet a násznagy, ecceribe akkorát csattant odakünn a mennyeknek kapuja, hogy zengett belé az egész épület. A pezsgőspohár kirepült a kezéből, s már estibe törött is. Soha nem látott eső, mit eső, felhőszakadás zúdult alá, és megbénította ismét a nehezen induló ünnepséget… Mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, s elállni sem akart. Se ki, se be az épületből. A megszeppent rokonok, barátok csak álltak meredten, mígnem hirtelen a menyasszony keresztapja rázendített egy nótára. Ezzel is telt az idő, s oldódott valamennyit a feszültség. A terembe visszatért az élet. Felocsúdtak, de – bizony – jó órába telt, amíg annyira csendesedett, hogy kimerészkedhettek a községházából, s az irányt a templom felé vehették.

Méltóságteljesen vonultak be a szent hajlékba. A násznép zsivaja lassan szűnni kezdett. A szertartás illően magasztos volt. Azt azért meg kell hagyni, hogy igencsak kitett magáért a plébános, s mint a mesékben, mint régvolt szép időkben, hogy romantikusabb legyen: az Úr világosságát jelző gyertyák fényénél zajlott a szertartás. A vihar ugyanis kiverte az összes biztosítékot. A gondnok eleinte még próbálkozott valami kezdetleges áramfejlesztővel, de csak annyit tudott lihegni a harangozónak, mielőtt az ünnepeltek odaértek volna, hogy: – Eleget tekerem, de nem veti bé…!

Az egész falu órákra elsötétült aznap este.

De mi lehet szebb és különlegesebb egy gyertyafényes esküvőnél? A pap tudja kívülről a szertartást, a kántor behunyt szemmel is énekel, ha kell, a sípok pedig a keze ügyiben vannak, a harangozó meg rendületlenül fújtatott… Az ifjú pár ekkor úgy érezte, ennél fennköltebb, különlegesebb rendezést egy fizetett koreográfus sem produkálhatott volna. Ragyogott az arcuk a boldogságtól: szebben sikerült minden, mint ahogyan remélhették. Emlékezetes maradt egy életre. Meggyőződhettek róla, hogy a véletlen nem más, mint a Gondviselés fedőneve. Hálát is adtak ezért az égnek, halk csók csattant, vették az áldást, és egymásba kapaszkodva, mennyei érzésekkel lépkedtek kifelé, miközben a templom falai majd megrepedtek a rögtönzött ünnepi kórus öblös hangjától.

Lakodalmi szokás volt, hogy a menyegzős felvonulás előtt elkötik az utat. Messze a fogadó – ahol terített asztal és táncparkett várta az arát, a vőlegényt és a nagyérdemű ünneplő társaságot, a rokonok és barátok seregét –, így hát ez idő alatt többször is próbálkoztak volt osztálytársak, legénycimborák, potyaleső, vállalkozó szellemű fiatalok, hátha próbára tehetik még egy kicsit a szervezők és ünneplők türelmét, ezzel is fokozva a hangulatot. Egy kötelet vagy madzagot húztak ki eléjük derékmagasságban, hogy a násznépet megállásra kényszerítsék. A gazda, hogy mentse a helyzetet, egy-egy feles pálinkával próbálta elintézni, azt remélve, hogy így könnyebbé válik az akadálymentesítés. Igen ám, de ahhoz a találós kérdésekre illett válaszolnia.

Ilyen kérdések következtek:
– Hol fekete a menyasszony…? – Hát a négereknél!
– Hol süt bé a Nap a Jordán vizébe…? – Ahol éri…!
– Egy tiszta, zsírúj bőrcsizmának mi a hibája…? – Hogy nincsen párja!
– Mit ér egy vadonatúj cserép a háztetőn…? – Lécet…!
– Mikor állt Jézus fél lábon…? – Amikor ült fel a szamárra…!

S persze jókat derült a menet eközben. Aztán sikerült választ adni, vagy kiegyeztek, s ilyenkor leengedték a kötélakadályt, folytathatták az utat. Az egy-egy feles köményes ha nem is, de legalább a vőfély megúszta.

Az egyik ilyen akadály már a falun kívülre esett. Eleinte fel sem tűnt, de ahogy közeledtek, egyértelműen kirajzolódott, hogy ez már nem tréfa. Valóságos úttorlasz magasodott előttük, az imént elvonult ítéletidő áldása: egy jókora hegyomlás. Riasztani kellett az útügyeseket, hogy hárítsák el a torlaszt. Megint eltelt bő másfél óra, míg annyira sikerült eltakarítani a törmeléket, hogy legalább egy félsávban átaraszolhasson a násznép. Mondta is a vőfély mellett haladó Feri atya: – Hej, te Lajos, én ha ennek a vőlegénynek a helyében lettem volna, már akkor gyanút fogtam volna, amikor a repülőm késett…

A prímás közben rázendített. Bentről aranysárgán gőzölgő tyúklevest hoztak, zsolnai porcelánban. Maga a vőfély tette a tálat az újdonsült házaspár elé. Ettől a pillanattól kezdve a legnagyobb rendben, a megszokott forgatókönyv szerint zajlott le a mulatság…

* * *

Esztendő fordulóján fekete reverendás pap szállt ki a fiatalok frissen épített háza előtt a taxiból. Kizetette fuvart, becsukta a bérkocsi ajtaját, majd zsebébe csúsztatta a negrócukorka csomagolópapírját. Nem szeretett szemetelni. Gondolta, amíg a cukorka fogyogat, addig lesz ideje eltöprengeni, vajon hogy fog a kérdezősködéshez.

Szinte egy éve nem látta az ifjú házasokat. Kíváncsi volt, hogy mi lett velük, hiszen az óta ő is a közeli városba került a nyár végén, úgyhogy már az új állomáshelyéről érkezett látogatóba. Gondolta, meglepi őket, s eljön egyet új házat látni. Kezében virágcsokrot szorongatott, táskájában drága óbor lapult. Mikor becsöngetett, s mondta, hogy kit keres, számára ismeretlen arcú, középkorú asszony nyitott ajtót, és betessékelte.

Feri atyát bent a házban vágta nyakon az igazi meglepetés: akiket oly nagy gonddal és viszontagságok mellett készítgetett fel és indított a boldog szövetségre, már nem voltak együtt. Úgy rebbentek szét, mint galambok, ha sólyom csap le közéjük…

Sebestyén Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.