A kóréember

novak_pince

Száz éve nem találkoztak, mégis összeölelkeztek, és egykori gúnynevükön szólították egymást. Gircsó, mondta a Budapesten is túlról érkezett köpcös, bundás, díszmagyarban feszítő délceg úrnak a már kissé megroggyant, fakó arcú, hosszú bajszú kucsmást paraszt, majd halkan helyesbített: Doktor Gircsó.

– Látom, nem hagyott cserben a humorérzéked – nevetett a Gircsónak nevezett úr. – Te, Kóré. Hát lopják-e még a moslékot a kollektívában, pajtás?

Borverseny zajlott éppen, ünnepelt a környék, doktor Gircsó politizálni jött haza, a Kórénak mondott termelő pedig versenyzőként. Egyik évjárata aranyat érdemelt, s mikor a díjat vette át, felkapta a fejét a meglepődött cimbora. A vacsoránál aztán egymást túllicitálva idézték közös emlékeiket. Ugyanabban a faluban születtek s töltötték gyermekkorukat, valamint ifjúkoruk egy részét. Gircsó doktor nem orvos volt, hanem jogász. Érettségi után megpróbált teológiát, tanárképzőt, egészségügyi középkáder-tanfolyamot – végül a jogon kötött ki. Névházassággal távozott a hetvenes évek közepén. Odaát alapítványt dirigál, vezérkedik és agitál, sok pénzt keres, csinos vagyonnal rendelkezik. Hogyan s miből szerezte, szakmai titok.

A Kórénak gúnyolt személy otthon maradt, pedig szorgalmasabb tanuló volt, mint doktor Gircsó. A katonai szolgálatot kivéve nem hagyta el a földet. Angyali természete miatt Szentkórénak is mondták, mivel soha semmivel sem lehetett kihozni a sodrából. Lovat, tehenet, juhot tartott, disznót hízlalt, baromfit nevelt. Mikor a fiatalság java városra menekült, s alig maradt ember az eke szarvánál, kénytelenségből megtanulta a traktorvezetést. Kisebbik fiával gazdálkodtak. 1990-ben szétesett a téesz, üres maradt a határ, gazda nélkül szomorkodott a parlag. A kóréember éjt nappallá téve dolgozott, és húsz esztendő alatt, ha nem is jól jövedelmező, de legalább a válságot túlélő gazdaságot épített maga köré. Immár hátra dőlhetne a székén, nyugtázta a rég nem látott cimbora, és pipálva, borozgatva várhatná a…

– Ki ne mondd! – tiltakozott a kóréember. – Zihál a tüdőm, duzzad a májam, görcsöl a vesém, kalapácsmalom a szívem, de azért nem átallnék száz évet élni.

Doktor Gircsó koccintásra emelte poharát. – Hát, pajtikám, az Isten sokáig éltessen! Sokáig nem beszéltünk, de végre megtört a jég. A családjaink hosszú éveken át tartották a haragot, legalább tudod-e, miért?

A kóréember nem emlékezett.

– Valami semmiségért – bökte ki végül. – Kölcsönkérési ügy lehetett…
– Az ám! – rikkantotta doktor Gircsó, hogy az egész társaság odafigyelt. – Az ám, komám. Az unokaöcsém, aki a házunkat örökölte, nagy huncut, ismeri kutatási szenvedélyemet, beállított egy bőröndnyi régi papírral, levelekkel, okmányokkal, amiket a padláson talált egy rozsdás vaspánttal borított nagy ládában. Közöttük, pajtikám, találtam valamiket…

A kóréember a bor bukéját figyelte a ráhulló villanyfényben.

– Egy régi irkalapon az áll, kedves cimborám, hogy az én nagyapám, Farkas Sándor, meghozta a te nagyapádnak, Kovács Demeternek a száz lejt, amit még húsvét előtt kapott kölcsön. A lap hátára rá van vezetve két tanú neve, akik látták: megadatik a tartozás. Egy másik papír, és aztán még jó néhány arról szól, hogy Kovács Demeter nagyapád hamis tanúskodással vádolja a két atyafit, az egyikre a vasvillát is ráemelte. És amikor a bolt előtt találkoztak, kitámadta az én nagyapámat, és követelte a száz lejt. Pedig meg volt adva!

A kóréember feszélyezetten pislogott.

– Na és aztán per nem lett belőle, mert színleg kibékültek, de többé sosem álltak szóba. Bennünket, gyermekeket is tiltottak. Egyszer nálatok játszottunk, ott ragadtam, s a nagyanyám az asztal mellől cibált ki, hazáig vert egy vérvesszővel, otthon bezárt a pincébe, és csak késő éjjel, az anyám siratózására engedett ki… Hát, barátom, kiderült az ellenségeskedés valódi oka. Amikor Farkas Sándor nagyapám megadta a tartozást, a két tanú jelenlétében, és megírták a papírt, ittak egy-két pohár bort. Az édesanyád már menyecske volt, de hazakergette az apád, mert nem főzött-mosott rendesen; s egy óvatlan pillanatban kilopta az irkából a százast. Ezt bűnbánó levélben írta meg az anyámnak. Az anyám kérlelhetetlen maradt…

A kóréember felcsattant.

– Az én anyám igenis tudott főzni. De nem adott pénzt az apám semmire. Fösvény volt, fogához verte a garast. Uzsorára adta a pénzt a cigányoknak.

Egy ideig még a kedély határán mozgott a szócsata, de ahogy szaporodtak a kiürített poharak és a borok is váltogatták egymást, egyszer csak azt mondja doktor Gircsó, hogy te Kóré, te mindig puskáztál az iskolában. Te pedig folyton hízelegtél a tanítónéninek. Kóré, te még futballozni sem tudtál, azért állítottunk mindig a kapuba. Ej, te Gircsó, s hát az mi volt, amikor elloptad a Csutora Gyuri bá gyöngytyúkját, és a hetipiacról hoztak vissza tyúkostól. Hazáig pofozott a bakter…

Aki a közelükben ült, azt mondja, akkor csordult ki a pohár, amikor már a legénykorukban vájkálva a mind harsányabban replikázó doktor Gircsó ezt kiabálta: – És lenyúltad az egyetlen jó nőt, az én nőmet, mert megvolt már vagy kétszer is nekem, az a jó kis kurva, a gyergyói tanítónő. Amíg kijártam hugyozni, belopakodtál a szobába, és bezártad az ajtót. Aztán hozzábújtál a paplan alá, mintha én jöttem volna vissza… Hiába ráztam a kilincset, nem nyitottátok ki. Pedig a lotyó nem is tudhatta, hogy ki az, aki frissen gyepálja!…

A borverseny díszes asztaltársasága egy idő után arra lett figyelmes, hogy az illusztris vendégek oda nem illő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. „Hazudsz, te hamubotos!” „Elmész, te kakabakter!” „Eredj má’, te sódarmihály! Te ciberedami!” „Szövegelj csak, te lómenyét fejű műparaszt!” Stb. A szócsörte végén azt látták, hogy a két barát bőszen egymásnak ugrik, jobban mondva esik, és a hórihorgas, sovány gazda, akinek a bora aranyat nyert, ő maga egy kisebb cserefahordót, egy svédcsavar után derekasan megtérdeli a nagydumás, köpcös, csokornyakkendős úrivendéget – alig tudták leszedni róla.
Aki mellette ült, azt is meséli, a kóréember olyasmit motyogott, hogy az a jó kis kurva, a gyergyói tanítónő, a lotyó: az ő hites felesége. Két szép gyermeket szült neki; szerencse, hogy nincsenek itt a fiai, mert akkor valakinek kiontódna a méltóságos bele.

A zenekar rázendített – és ezzel a dolog el volt bütülve.

Bölöni Domokos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s