Az íróember országa

bagyoni-foto

„Pista barátom! Küldj egy példányt!” – írtam Bágyoninak, miután megtudtam, hogy megjelent az Egy íróasztal vendégei című könyve. És érkezett a válasz: „Nem tudok, mert a Kiadó csak meghatározott példányt ad a szerzőnek. Ez a kiadók ’lefüggönyözöttsége’. Meg a posta – minap feleségem négy ezrest pengetett le három könyv expediálásáért! Kérlek, elégedj meg az internetes változattal. Egyelőre.” – De Pista – reagáltam levelére –, ez majd’ 400 oldal, belesajdul az ember szeme, agya, sehol egy életjel, egy nyomdai illat… Sehol egy ajánlás, egy előszó, egy bevezető. Kinek ajánlod ezt a könyvet? A borító szép, de inkább a középkori klastromok íródeákjait idézi – nem a mi korunkét… Fülszöveg sehol. Hogyan értelmezze az olvasó, ha elindul, és hogyan én, ha írni szeretnék a könyvedről?”

És erre nem válaszol a szerző semmit….

Hozzákezdek az „internetes” olvasásba. És rádöbbenek: nem lehet ennyire nem ráérni, ennyi figyelmet nem ráragasztani erre a nagy kincsre, mint ahogyan Bágyoni tette. Mert ez a könyv élő történelem, kincs az utókornak.

Egy_iroasztal

Mély értelem és történelem bontakozik ki Bágyoni Szabó István Egy íróasztal vendégei című könyvének olvastán, amelyet – Király Farkas szerkesztésében – a győri AmbrooBook Kiadó jelentetett meg 2015-ben, az NKA támogatásával.

Az író az erdélyi Bágyonban született 1941, júniusában. (Éltesse az Isten ez évi 75. születésnapján, már jó előre, miközben ő visszatekint, előrántva asztalfiókjából a porosodó fecniket, újságcikkeket, melyeken lejegyzett valamit, mely mára történelemmel átszőtt történetkönyvvé alakult.) Szülőfalujáról tudni kell, hogy még manapság is többségben magyarok lakják. Orbán Balázs szerint a Bágyon-névből az udvarhelyszéki Bágy lakosainak áttelepülésére lehet következtetni. Történelme magyar sors-töredék: tatárdúlás, török fosztás, Habsburg önkény, ördög-fösvény tépte hon. 1786-ban a település a székely huszárezredhez tartozott. Milyen megejtő emlék a honvállalás és honváltás színpadán: Aranyosszék 1651-től 1848-ig huszonhatszor itt tartotta közgyűléseit. Csak 1849 után lett e hetedik székely szék székhelye Felvinc.

Bágyon - Kovács Ferenc akvarellje
Bágyon – Kovács Ferenc akvarellje

Történelmünk kutatói tudni vélik, hogy Bágyon település neve avar-székely személynévből ered. Igen. Bágyoni Szabót – mondanom sem kell – avar-székelynek ismertem meg magam is még a sötét Ceausescu-éra éveiben. 1980 körül Kolozsváron, egy sötét, lámpátlan Törökvágás-közeli éjben, amikor a rezsim pallosát nyakán érezve is befogadott házába, és hajnalig beszéltünk, kifogyhatatlanul a megrázó világ-terror nyomásairól. Mert az terror-idő volt, végeláthatatlan sötét felhők alatt, ha valaki nem emlékezne már erre!

Árkossy István rajza
Árkossy István rajza

Írónk a Szabó-Jenei család hetedik gyermekeként jött a világra. A játéktér, ahogyan Bágyoni Szabó Pista az otthoni udvart nevezi, mindig ott van vele – annak múltjával és fel-felsejlő jövőjével. Falujának lakói még Dávid Ferenc idejében tértek át az unitárius vallásra. Megrázó hír a jelenre vetítve: 1910-ben 1418 lakosából 1154 magyar volt, és 271 román. Itt a román falusfelek is magyarul beszélnek. Amiért az ortodoxia lakói, a román haszonélvezők inzultálták is őket, ahogy csak nem szégyellték! Az erdélyi kegyetlen história része lett ez is, a többivel együtt. Basta generális annak idején elvitette a környék toronyharangjait, de mielőtt ideérkeztek volna az emberei, a bágyoniak megelőzték őket. A máig élő emlékezet szerint Bágyon férfijai leszerelték, és a mocsárba mentették. Sajnos, mire kivehették volna, elnyelte azokat a mélység… A bágyoniak még ma is abban reménykednek, hogy egyszer ráakadnak az elsüllyedt harangjaikra… Miként Attila sírjának a megtalálásában is reménykednek az anyaországi magyarok. Mondanunk sem kell: a bágyoni magyar templomok falát ma is nemzeti színű zászlóink díszítik…

Bágyonban, 1965-1966
Bágyonban, 1965-1966

Ez a harang-példa nem állt le, működik, mert amíg megtalálják, hogy messze-hazák hallják hangját végre, s a végekre szánt magyaroktól megint harang-diadal szóljon, addig itt van szószólónak Bágyoni Pista, István, kinek hogy tetszik, ő szembenéz mindennel, mindenkivel, láthatja, kinek szeme van, ahogyan a könyv hátsó lapjáról felénk fordul.

És felénk fordítja az időt, a letűnőnek vélt, feledésbe tusakodó-igyekvő múltat, melyből sokat jó feleleveníteni, de sokat jó lenne elfeledni.

Értelmes értelmiségiként összegyűjti a szétforgácsolódott, máris többször újra értelmezett időt, mint az 1990-től „szorító cipőt”. Nem az énekest, nem őt idézi, magát tárja elénk, mint honpéldát, mondván: sírni én is tudnék, de van előtte ezernyi élmény-szelet, amit rögzíteni kellene, mielőtt kiesik a kézből, mint egy tojás, s csak megfesti a követ, de használati anyag, étek nem lesz belőle.

A nap és félhold, a székely szimbólumok is ott fényeskednek a bágyoni templomban, de minden szívben is, isteni erővel bevésve. Erős öntudatú népcsoportunk ők, őskeleti hívők.

Gyerekhiány van, magyarázza a tanítónő, mikor ellátogatok oda, ami nincs így jól. Van, akinaponta hosszú kilométereket tesz meg, hogy magyar iskolában tanulhasson. De megy, megy, keletnek.

A 2015-ben szervezett ásatás alkalmával előkerült S alakú bronz hajkarika datálja, hogy már a 11. század elején, a székelyek betelepítése előtt tehetős magyarok éltek Bágyon területén, akik templomot építettek és tartottak fenn
A 2015-ben szervezett ásatás alkalmával előkerült S alakú bronz hajkarika datálja, hogy már a 11. század elején, a székelyek betelepítése előtt tehetős magyarok éltek Bágyon területén, akik templomot építettek és tartottak fenn

Ma, amikor majd’ minden felső-külső erő azon működik, hogy megroppantsa a több évszázados iskolarendszert az anyaországban is, érdemes lenne elgondolkodni és… „vigyázó szemünket” Bágyonra vetni! Elgondolkodni kellene és vezekelni. Nem reménytelenséggel székelni!

Rusztikus falusi élet maradt ott, ahol az utánpótlás veszélyesen megroppant. Mondják, már csak két magyar született az utolsó évben, de 8 gyermekkel is működik az alsós magyar iskola…

Fogyunk-növünk, de vagyunk! Részt veszünk e „lakomán”, hogy Bágyoni Szabó költőtársa, Farkas Árpád mondatát szállítsuk a Kolozs-megyei faluba! Fogynak, de: Vannak! Torda „szocialista iparosítása” elszívta a falu munkaképes fiait. Mára kiöregedtek szép lassan. Három faluban van egy orvos. (Hallják ezt az elégedetlenkedő anyaországi kórházigazgatók?)

Kós Károly felvétele 1958-ból
Kós Károly felvétele 1958-ból

Mondják: a bágyoni murok (sárgarépa ) messze földön híres. Van jó bor, muskotály, leányka, szürkebarát, Izabella. Öregasszony metszi a vesszőket, bor lesz, igazi parasztkultúra ez szürkebaráttal, fehér delavárival és érdesedő, de feléledő reménnyel.

Micsoda lélek-ajándék, szárnyalás ez a légszomjban is!

Ebbe a világba, a történelmi nemzettöredékbe született bele 1941. június 10-én Bágyoni Szabó István. Mi maradt meg Bágyon elvándorolt fiából, aki először csak Kolozsvárig, a Bolyai Egyetemig merészkedett, majd egészen Budapestig jutott el, ahol mára „gyökeret vert”. És milyen maradt, milyen lett az ő világszemlélete? Ott van-e még benne Bágyon és Aranyosszék lelki-szellemi jegye? A makacsság, a kacorra-menetel, az öntudatosság, erős egyéniség tulajdonsága működik-e még, mint régi táncokban, bálok idején? Mert ez sűrűsödött össze ebben a Bágyoniban. Egykori „tanító nénijének” (Szabó Eszternek) a gondolatai megmaradtak benne, ezért tanár lett – kezdetben Nagysármáson, aztán Tordán.

Van-e nyoma ebben a könyvben Bágyonnak?

Az idő visszapillantó tükre ez a kötet, melyben nem csak a közelmúlt képe bukkan fel, de látjuk a múló időt is. De milyen ez a tükör? Bágyoni művészetének sajátosan foncsorozott műve ez: érzelmesen visszafogott, finom és kecses gondoskodása, minden szava. Minden kérdése, kétsége és útkeresése. Minden válasza és sóhaja. Nem lázít, nem lázad, pedig az egész mű egy nagy fájdalmas nosztalgia, mert lehetett volna… Hiszen mi minden készülődött!… És kiszögezett ingujjak lobognak, már csak megrojtosodva. (…)

Írónk Krisztus jászla mellet, a bágyoni elemi iskola padjaiban megtanulta az éneklést és a betűvetést úgy, hogy igenis, lett röppályája a repüléshez, a felemelkedéshez és… a „zuhanáshoz” is – hogy Lászlóffy egyik verskötetének a címét ide idézzük. A mi Bágyonink felülről tudta belátni a tájat, hová röppenjen, kit látogasson meg, kivel álljon szóba, és fogadjon lakásába…. Ezekről a nagy találkozásokról ír, e sorok – lenyomatokat képzett fotókkal illusztrálva – mind, mind ott fénylenek a kötet lapjain.

Bágyoni Szabó a Nagy Túlélő szerepében összegez már, rojtos ingujjak, könnyáztatta lapok, képek felett. Minden megmaradt, minden levelezést – jó barát módjára – az asztalfiókba rakott, mert így tanulta a kőasztal mellett, s ebből „éles kést” csiszolt, hogy jó mélyre hatoljon. Ha az olvasó végignézi a könyvből így vagy úgy (hol egy-egy kisesszéből, hol egy-egy fényképfelvételből) visszatekintő arcokat: Jósika Miklóst, Balázs Ferencet, Illyés Gyulát, Barcsay Jenőt, Fodor Andrást, Sütő Andrást, Tamási Gáspárt, Mikó Imrét, Deim Pált, Székely Jánost, Létay Lajost, Lászlóffy Aladárt, Nagy Gáspárt, Bálint Tibort, Lászlóffy Csabát, Vásárhelyi Gézát, Láng Gusztávot, Zalán Tibort: zörögnek, fájdalmasan visszhangoznak a megsárgult lapok, melyek nagy idők nagy tanúit idézik. Sokan közülük, sajnos, ma már a mennyei karból figyelik mozdulatainkat, szavainkat.

Így tágul hatalmassá ez a horizont, melyet a politikai csibészek, világ-vigécek összehúztak-zúztak körülöttünk, hogy érezzük: majdnem megfulladunk! … És most, hogy Bágyoni az olvasó íróasztalára „helyezi” őket: kitágul az univerzum, levegő áramlik a tüdőnkbe, és egészséges nyugtalansággal életre kel a szív is. Köszönet ezért az éltető gépért!

Történelmi idők tanúja, dokumentátora és hírvivője lett Bágyoni Szabó István, mert az ő örökségének, az anyai udvar kőasztalának hírnöke, és mondja, amit lát: „Kolozsvárott helyén van a nemzeti zászlónk, helyén nemzeti képviseletünk. És az a tudat, hogy a tizenötmillió kárpát-medencei magyar megtalálja a módját annak, hogy a virtuális szellemi hazát valahogy aládúcolja ebben a mozgalmas időben.” Mondja Trianon veszteseinek sorsáról a megőrző, meghitt tudósításokat a Somogyba férjhez menő széki lányról (e sorok írójának felsejlő fájdalma, ha ezt olvassa, hiszen maga is széki menekült), egy kiürülő Erdély-közösséget vizionál. Valóságos menedékkérők arcát mutatva fel, s ebben a képben ott van a sorsgyötörtség végkiárusított rémképlete is. Arról beszélteti a kolozsvári magyar konzult, hogy Funar diktátort, Kolozsvár hibbant magyar-gyűlölő polgármesterét miért nem támadták meg életszerűbben minden idők magyar kormányai. Nincs más magyarázata, mint az, hogy az akkor épp fungáló magyarországi vezérelvű politika eladta a jövőt, el a nemzetiségi kisebbségben senyvedő testvéreinket.

Ilyen sebeket tép fel Bágyoni.

Mindezen kíméletlen öntépés folytatódik a budai Püski Könyvesboltban kezdeményezett találkozón, ahol a mindörökké sorstragédiát járják körbe, a Trianon-traumát. Püski Sándor válaszol Bágyoni rámozdító kérdésére: „Azt hittük, a háború végeztével magunk rendezhetjük dolgainkat. Azt hittük, Trianon bűnét valahogyan jóvá lehet tenni. Sajnos nem sikerült. A politika mással volt elfoglalva. Fájó gondunk, hogy ez ügyben a határozottabb állásfoglalást még az Antall-kormány sem vállalja. Pedig a trianoni határok nem tudnak légiesülni. És ha az egységes nemzet csupán álom marad, felszippant a globalizáció.”

Földközelben. Forrás-sorozat. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.
Földközelben. Forrás-sorozat. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.

És Bágyoni tovább lép: már az új, az őt mindenkor megillető hazában, a Nagy-Magyarországban, kicsi anyaországában keresi fel a legmeghurcoltabb, hitelességében igaz magyar íróembert, Durai Miklóst. (E sorok írója a Kutyaszorító című Durai-regényt, ezt a nemzetkivégzésről, szlovák totalitárius rezsim-mágiáról szóló művet színpadra írta, tehát ezen a ponton kezet nyújt Bágyoninak, hogy bátorsága volt kiállni egy kiközösített, a szlovák nacionalisták szemében tüzes kígyónak számító magyar polgár mellett, mint írótárssal, nemzetszolgával.)

1983-ban azt írta Durai: sosem ér véget a félelem korszaka. Alig telt el két évtized, és rá kellett jönnünk, hogy írónknak, bizony, igaza van… Azóta Malina Hedvigről kiderült, hogy önmagát verte meg, ugyebár, és nem a tót atyafiak „pofozták” félholtra; a Tokaji aszú nem is magyar bor, hanem szlovák; a címerükben látható kettős kereszt az szlovák szimbolika; és megtalálták – úgymond – a több ezer éves tót rovásírást is! Nem beszélve arról, hogy magyarok – a jelen állás szerint, ugyebár – nem is voltak Felvidéken, például Pozsonyban, ezért nincs a váron egyetlen magyar felírat sem, de nincs a koronázási templomban és az egész városban sem. Durai elvárt volna valamiféle budapesti kormány-szolidaritást az ügyében, de minthogy ezt sem kapta meg a felvidéki magyarság, hát – emlékszünk rá! – Sólyom László köztársasági elnökünkből is „bohócot csinálhattak” a párkányi Mária Valéria hídon.

Nem csoda tehát, hogy még mindig él és virágzik a Benes-dekrétum, és szó sem esik a megalázó deportálásokról, „lakosságcsere-egyezménynek” hazudott kommunista trükkökről!

A lovak estére hazatérnek. Kráter Kiadó, Budapest, 1995.
A lovak estére hazaérnek. Kráter Kiadó, Budapest, 1995.

Keserű felismerés, de Bágyoni megy tovább, mert neki – úgymond – megígérték még Bágyonban, hogy a honban majd minden jobb lesz, becsületes nemzetszolgák törik magukat a jobbért. De, legtöbbször csak jobb bért szavaztak, saját zsebre.

És megint itt kopog az újhaza új háza kapuján a Trianon-szindróma. Mert nem lehet ezt negligálni, hiszen minden baj és bánat oka Trianonban leledzik, ahová Bágyoni bátran beköt mindent, ami nemzet-rontó. És teszi mindezt találóan és hitelesen.

Különösen kedves e sorok írójának, hogy a Balassi-kard megtisztelő kitüntetést elnyerő Tari István délvidéki költőt, grafikust is beemelte a megemelhetők körébe, hogy szót ejt róla és közös, nem ködös pontot ajánl a ködös emlékezetű haza polgárainak is. Mert kérdezhetjük joggal: anyaországunkban vajon ki ismeri a délvidéki Óbecse környékén élő Tari Istvánt, a nagyon jelentős magyar költőt? Aki minden találkozási percben képes arra, hogy a Ferenc Jóska-csatornához elvigye a Buda felől érkezőt, hogy elmesélje annak történetét, és a vízilabdázókról beszéljen, akik időnként ebben a csatornában készültek tét-mérkőzéseikre, hogy a világot felvillanyozzák egy kérdés erejéig: kik is vagytok, ti bácskai magyarok?

Tari István az összeterelt bácskai magyarok tragédiájáról mesél, miközben nem felejti 10-féle pálinkájának dugóit kihúzni…

Talán érezhető, hogy lassan egységes nemzeti gondjainkról kezd írni Bágyoni. Kitárja két karját, és alattuk összejön az egész nemzet, költőkkel, művészekkel – egy „megvillantott kard alatt”. Tari Pista szavaival: ez a Trianon-pengésű időmozsár. És Bágyoni Szabó nem lenne bágyoni, ha nem tenné hozzá: szárazajta nyaktilóival, halálrönkjeivel teljes a Tari-kép. S e sorok írója beszól: meg a Maniu-gárdával, akikről a közelmúltban iskolát neveztek el Szatmárban, és – igen – szobrot avattak Zilahon, Ady egykori iskolája közelében!…

Ott, ahol Tari Istvánról és művészetéről szól Bágyoni, ott le kell állítani az órát. Ott meditálni kell. Beszívni minden befoghatót. Hisz ez az értelem kezdete, az élet élete.

Íróasztalának vendégeivel roskadó memóriánkon teker egyet Bágyoni: emlékeztet, hogy kik is jártak itt, kiket kellene naponta megérinteni, legalább csak egy gondolattal! A Levelek az időmből (a 93.oldaltól a 231.oldalig terjedő) fejezetben, személyes emlékekbe avatva, nagy találkozások pillanataiba vezeti be olvasóit:

hogyan szólt Székely János 1963-ban a 22 éves Bágyonihoz, miként gratulált verseihez: Írásaiban tehetséget, emberi melegséget és határozott formaérzéket látunk.

Balogh Edgár így szólítja meg: Kedves Szabó István! Örülnék, ha a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II-IV. kötetének tordai és aranyosvidéki anyagát elvállalná. A Jósika Miklós Kör működését örömmel figyelem.

Ebből kiolvasható, hogy Bágyoni már 1972-ben jelentős irodalmi-közéleti feladatokat vett a vállára.

Érdekfeszítő a Tiszatáj főszerkesztőjének, Ilia Mihálynak írt levele, melyben helyet keres, perspektívát tágít új verseinek az anyaországban való megjelenésére, hiszen akkoriban, 1973-ban már számos erdélyi folyóirat közli írásait.

Illyés Gyulának megerősítő gondolatot küld arról, hogy a fiatal költők magukéinak vallják az „újnépi”: illyési-verespéteri-nagylászlói-németlászlói gondolatokat. Mi pedig naponta megküzdünk azért, hogy a magunkról és magunk módján szóló írásaink asztalra kerüljenek. Ezen levélben írottak már úgy is láttatják Bágyonit, mint aki egy összekötő híd szerepét is vállalja: a Gyula bácsival készült fényképfelvételekből néhány erdélyi barátom (Kányádi Sándor, Kántor Lajos) is kértek.

A Lászlóffy Aladárnak írott segélykérő levele két ok miatt is rendkívül érdekes. Egyrészt bepillantást ad a költők küzdelmébe, mikor saját társaikkal kellett átütő küzdelmet folytatni, hogy saját közössége ne kerüljön teljességgel kiszorított helyzetbe. Másrészt rávilágít: a már akkor domináló csoportérdekek, melyek bizonyára politikai ízzel is fel voltak gőzölve, milyen energiákat hoztak elő a nem kolozsváriakból. 1973-at írtak akkor. Egy generáció lázadása vagy egy lázadás generációja volt ez? Mindenesetre, Bágyoni éles küzdelmekbe is bevetette magát, ami néhány leveléből átérezhető. Ezt támasztja alá Kapaszkodás című írása is, melyet – néhány vers társaságában – ebben az időben küldött át Ilia Mihálynak

Családjával a Tordai-hasadéknál
Családjával a Tordai-hasadéknál

Szegedre. Az Illyés-Bágyoni kép azzal erősödik, kap vastagabb kontúrt, hogy Szegeden 1973-ban nem jelenhettek meg sem versei, sem az Illyés Gyuláról szóló kisesszéje. Minden bizonnyal nem Bágyoni írásművészete miatt, hanem a kor guanó-figurái miatt, akiket (sajnálatos!) feled a kor, pedig a por, amit fészkük bontása után is itt hagytak, ráül a tüdőkre.

Magyarországi közléseinek növekvő száma indokolja, hogy a Szabó István nevet megtoldja még valami megkülönböztető előtaggal. A Tordai-t javasolják, de ő visszakapcsolta magát oda, ahonnan szárnyai elemelték, az anyai udvar kövéhez, Bágyonhoz. Ettől kezdve Bágyoni Szabó István mindhalálig!

Sokszor döcögött az egykori erdélyi irodalom, mert gyakran voltak különös epizódok, kiskirályi tülekedések is. Ha ma visszamerengünk, nem is gondolnánk, hogy voltak megvakult lapok és napok, míg összeállt egy-egy szám. Ezért érdekes Bágyoninak az ebbéli korban folytatott levelezése, hogy a „ködös Albionból” tisztán lépjen színre néhány ismeretlen epizód. Ide tartozik az is, amikor Anavi Ádámnak írt levelében (a 123.oldalon) közli, hogy az Igaz Szó aranyosszéki – a Jósika Kört bemutató – száma nem a tervek szerint fog összeállni,….. mert a kollégák cserbenhagyták a vállalkozást….így Székely János csak egy kisded versösszeállítást fog lehozni. Bojkott? Kivásárlás, mely az erősödő Ceausescu-diktatúra bukszájának megnyitási fázisához köthető? Nem stigmáz, és nem elmélkedik ezen Bágyoni, ezért izgalmas olvasmány minden levele. Korkő-képződmény kerül olvasója elé. És még mindig csak 1974-et írunk.

Ezekben az években egyre több lelki teher szakad Bágyonira: késnek az írások, mind több igénnyel fordulnak hozzá tanulmányok készítésével kapcsolatosan, miközben az önkényuralom beleharap: nem közlik írását, a cenzorrimák kiszemelt figurája lesz. Magyarázat-féleséget kér a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőjétől, a költő-drámaíró Székely Jánostól – Torda szülöttjétől – a kicenzúrázott művei okán. Miközben udvarias választ ír Székely, soraiból lassan kirajzolódik az erdélyi magyar vers-rovarvezető hatalmas kiszolgáltatottsága is!

A téboly csillapítására, vagy éppen a költő „megvételére”, történt egy kísérlet: Bágyonit meghívták a kolozsvári irodalmi lap, az Utunk szerkesztőségi tagjai közé, szerkesztőségi titkárának. (Ahol van szerkesztőségi főtitkár – e funkciót Mikó Ervin töltötte be – miért ne lehetne, ugyebár, egy egyszerű szerkesztőségi titkár is!) Egy tordai magyar tanárnak, a helyi Jósika Miklós Közművelődési Kör alapító-vezetőjének, ez – lényegében – a „fuldoklásból” kivezető utat jelentette. Úgy tűnik, ekkor még nem sejtette, hogy újabb megpróbáltatások jöhetnek. Mert Bágyonból tovább lépni egyet, már abba is megszédülhet az ember…

Hirtelen felélénkülnek a régi barátságok: Fodor András, Szász János, Bella István levelei érkeznek gyorspostán, telve gratulációkkal, Tarján Tamás elismerő sorokkal üdvözli Bágyoni első verskötetét (Földközelben); a családja kezd újra lábra kapni, szépítgetik a házat. Mint egy erőteljes regény, úgy szerveződik és egyben terebélyesedik Bágyoni élete. Aztán szép lassan földet kezd érezni lába alatt a költő: mindenki hamukázik valamit kötete késleltetésével kapcsolatosan. Talán még az általa nagyra becsült Fodor András is, aki nem mondja ki, hogy a Bágyoni-regény, a Kések ideje budapesti kiadása voltaképpen azért késik, mert benne ott szunnyad, ott érezhető nagy versének, a Séta liliomnyárban, c. költeményének az üzenete, mely az elpipázott Nagy–Magyarországról szól. Trianon mocskos urairól, akiknek mindegy, mi volt hazánk, és az is mindegy, mi lesz nemzetünk.

Bágyoniról mind jobban kiviláglik, hogy nem megvehető, de nem is fektethető be a gyakorlati irodalom ágyába, pláne a tudóskodók tenyeréből nem akar enni, mert az ő teóriájuk régóta sápatagok az irodalmi gyakorlathoz képest (Ilia Mihály). Korban még fiatal, tehát újat akar, jobb formát keres. Bágyoni Szabó már nem gyömöszölhető bele idejét múlt metódusokba, állapítja meg róla mind több irodalmár, és jó barát. Mindennek ellenére szerencsés állapot az, hogy nincs közmegegyezéses irodalmi szemlélet, mérték, mert akkor kijött volna Erdélyből is egy nagy „massza”, amely egyarcúságában bonthatatlan lenne. Éppen ezen kritikai gyepük azok, amelyek serkentik Bágyoniban is – az addig sem féken tartott – szándékot, az alkotói saját arc beemelését a „közösbe”.

Szülőfaluja unitárius templomában (2015)
Szülőfaluja unitárius templomában (2015)

Jelen kötet szerzője szélesre nyitott ablakon tekint ki a világba, már nem csak az anyaországi magyarság körei fontosak számára, de az amerikai irodalompártolók felkutatása, a velük való kapcsolat érvénye is megjelenik lapjain. Így tűnnek fel közös ismerősünkkel, Sass Magdával váltott levelezései. Ez már egy új helyszín, Chicago, ahol a Sass házaspár lehetőséget adott az erdélyi irodalmárok bemutatkozására. E sorok írója látta Sütőt, Kányádit nem csak a polcokon, de az emlékalbumokban is, és hallhatta a versszavaló Kányádit, aki az akkor még fiatal erdélyi költőgeneráció (Farkas Árpád, Magyari Lajos) verseiből olvasott fel a chicagói Sass-rezidencián…

Itt jegyzem meg: néhány hónapja vettünk búcsút Sass Marcitól, s e Bágyoni-momentumnál elidőzve talán az sem túlzás, ha kimondjuk: a világot átfogó magyar irodalmár-támogatástól is búcsúzunk Sass Márton elmenetelével. Lehúzta az Idő a redőnyt! Marad a nosztalgia, az álomban is kísértő és az éjszakákat darabokra törő emlékezet.

Jó, hogy Bágyoni nem engedi korrodálni ezt a korszakot, hogy kiveri az álmot csipásodó szemünkből, s elkezdünk gondolkodni azon: mekkora felelősség terhel bennünket egy felemelő időről való hallgatásunkért. Elegendő felmentés az a legyintés? Hogy: ugyan már, kinek, minek? A lemondástól elfáradt a vállunk, és megrepedezett a szánk. Talán… mégis… lehet, hogy meg kellene próbálni visszaülni írásra alkalmas gépeink elé, „fiókos íróasztalaink” mellé, és leporolgatni a leveleinket?!

Nagy Gáspár 1984-ben írott levelének képmásolatánál megáll az idő. A világ kitágul, Gáspár szavaival felmelegednek régi emlékeink, Kolozsváron töltött időink, amikor – és akkor is, mint mindig – az időt faggatta, mert ebből a legkevesebb őneki volt mindannyiunk közül. Most elidőzhetünk felborzoló mondatainál: tőletek sokan jöttek – végleg – át!… Akkor még kevesen látták azt, amit Nagy Gazsi, hogy megindult Erdély kivándorlása.

Ha kiindulsz , Erdély felé
ne nézz rózsám visszafelé.
Úgy el leszel keseredve,
mint jó gúzs megtekeredve.

Sorban érkeznek írótársaktól Bágyonihoz a hírek, hogy elhagyják Erdélyt. (Budapestre érkezésünk egy éves évfordulóján, január 29-én értesítettek, miszerint kérésemre soron kívül engedélyezték letelepedésünket… Csiki László, 1984.) És mit csinál mindeközben Bágyoni? Nem véletlenül volt ott a Házsongárdi temetőben, mikor e sorok írója 1989-ben Reményik Sándor rehabilitálásakor több barátjával a sírjánál emlékbeszédet tartottam. (Miként, később – a Polísz c. irodalmi folyóirat Borbereken megtartott emlékház-avatóján Bágyoni is ezt tette.) A Reményik-sors újra felemlítése az övé ezen a ponton is, hiszen a papköltő is végignézte, ahogyan „hegyóriások” hagyták ott, de ő, mint őrlő szú az idegen fában, otthon maradt. Menj csak mindig egyenesen, akármilyen keservesen (Kallós Zoltán)! Még Bágyoni is megfeszíti magát, összeszorítja fogát, talán nem is tudja, hogy benne is készülődik a csere gondolata, míg a helyben maradó Reményikre emlékezik kötete 254.oldalán: találkoztam a költő álmaival… ő megpróbálta újraálmodni elvesztett hazáját.

A Bágyonihoz írott levelekből az is kiderül, hogy ő a postás szerepét is felvállalta. (Ez alkalommal Bágyoni Szabó egykori Utunk-os kollégáit, Király Lacit és Szilágyi Pistát is köszöntöm!) Folytatva a gondolatot: barátai nemcsak üzentek őáltala, de könyvek begyűjtésére és továbbküldésére is megkérték. Amit a Pestre érkező Bágyoni teljesített is! Persze, nem feledhető, nem, nem, soha, hogy ez is – mármint a „postáskodás” – egy börtöncella nyikorgását is előre jelezhette a secu-rezsimben.

Felbecsülhetetlen értékű levelek halmazát tartogatja még e könyvének középső része (Levelek az időmből c. fejezet). Többek között a Kolozsvárt élő, de tordai származék Lászlóffy Alinak és Lászlóffy Csabának írottakat, miként a Temesváron dolgozó és alkotó, de tordai születésű Anavi Ádámnak, avagy a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó versrovat-vezetőjének, a szintén Tordán született Székely Jánosnak címzetteket. Bágyoni ebben az időszakban igen szoros levelezési kapcsolatot tart fenn nem csupán mindennapi barátaival, Jósika Körös társaival (Vásárhelyi Géza és Kónya Sándor költők nevét említsük itt meg), hanem egykori egyetemi professzoraival is – Jancsó Elemérrel, vagy Balogh Edgárral például. De marosvásárhelyi íróbarátaival, Gálfalvy Györggyel és Bölöni Domokossal is, miként a határon túli fiatal írótársakkal is. Említsük meg mások mellett a Ködöböcz Gábornak, az egri Agria folyóirat szerkesztőjéhez, vagy az Antall Pistához, a feledhetetlen rádióshoz szóló sorokat. Sütő András ébresztése példázatos gyöngyszem ebben az elkomorult, már-már Sütő-tagadó világban. Bágyoni a drámaíró óriás Trianon-szindrómájára fókuszál, s ilyenkor feltornyosul az emberben az indulat és jó érzés, hogy a nagyhatalmak által kialkudott „csendben” valaki mégis meg mert szólalni. Nagy űr ül a magyar pályán, miután Sütő elment Marosvásárhelyről, ahol örök hűségben várta be először szemének kiverését, majd a gyors szárnyakon érkező halált.

A sors fintora, hogy Bágyoninak 1986-ban be kellett adnia az áttelepedési kérvényt, mint írja Fodor Andrásnak: „más, erkölcsi állagunktól idegen környülállások” kényszerítettek rám-ránk: Át szeretnénk telepedni Magyarországra. Mert át kell! Majd keserű vallomás indokolja a döntést: Azért kellett ezt az utat választanom, hogy magam maradhassak nyelvemben és rozoga, még be nem tört testemben-lelkemben-írásaimban egyaránt.

A kopjafa, amely az 1848-ban, a forradalom oldalára átállott 32 bágyoni huszárnak állít emléket (2015)
A kopjafa, amely az 1848-ban, a forradalom oldalára átállott 32 bágyoni huszárnak állít emléket (2015)

Bágyoni döntött. De hátra volt még az elszámolás, az elszámoltatás a szülőföld elhagyása miatt. Ő erről így ír minap érkezett levelében: Meg is kaptam mindezekért az orromra-koppintást. Főszerkesztőnk, Létay Lajos, amikor megtudta, hogy benyújtottam áttelepedési kérelmünket, valósággal reám ordított: MIÉRT (?). Én valamivel halkabban válaszoltam: Lajos, a fiad és menyed miért telepedett át… Németországba? Én nem némethonba igyekszem! Akkor már a szerkesztőség főtitkárának, Mikó Ervinnek a csemetéje rég Svájcban „olvasgatta papája kolozsvári magyar lapját, az Utunk-ot”.

Az otthonból a hazába vándorló író átélte a fizikai-lelki satuban vergődést, minden trükkös léleksorvasztó kísérlet alanya volt, a megsemmisítő, totális roncsoló diktatúrából szabadult. De lehet-e szabadulni, mikor a lélek visszatekint, ha egy illat, egy madárröppenés az otthont idézi? Azt nem lehet! Abból kimenekülni lehet, de attól megszabadulni sohasem. Mert a lélek visszaálmodja önmagát. Ezzel a teherrel, ennek tudatos vállalásával indul Nyugatnak Bágyoni, konténerekbe rakva a múltat, bágyoni-tordai-kolozsvári emlékképeit. Tudja ő is: az átélt valóságot sosem írja-sírja, sóhajtozza ki, szemétkosárba való rothadékaitól sem szabadul, utóhatásai megölhetik, megbetegíthetik, de megy, mert nem maradhat. Most lenyomatát olvashatjuk napló-szerű művében, a megsárgult lapok, képeskönyvek részleteiből ácsolva. Majd rászakad a mérhetetlen Honvágy a hazában (359.oldal).

Még Kolozsvárt elkezdődnek az öröm és küzdelem évei… Megszületik gyermekük, Dávid, de a felhőtlen boldogságot – Budapestre érkezésük után – a munkahelykeresés áldatlan napjai árnyékolják be. Tanárként kopogtat ajtókon, ablakokon, tanítani szeretne, szabad katedrát keres, ezért hátizsákot köt fel, s járja az országot – Pesttől Kecskemétig, Debrecentől Szentendréig… Eredménytelenül. Bágyoni Szabó végül az újságírásnál köt ki: kezdetben az UNIÓ című irodalmi folyóirat belső munkatársa, majd napi- és hetilapok (Pest Megyei Hírlap, Új Magyarország, Új Pest Megyei Hírlap, Szabad Föld) kulturális rovatait vezeti – hosszú éveken át, nyugdíjaztatásáig.

De sosem feledkezik meg az Erdélyben maradt írótársakról! Mi több, ő szorgalmazza – Sütőnek, Lászlóffy Aladárnak, Fodor Sándornak, Huszár Sándornak írott leveleiben -, hogy küldjék írásaikat. (Küldték is, hiszen a magyar forintokra akkor is nagy szüksége volt az „ide” látogató – vagy később itt letelepedett – otthoni írótársaknak.) Erdélyben élő és alkotó költőket szólít meg, hogy a budapesti Parnasszuson külön összeállítással rukkolhassanak a magyarországi olvasók elé.

A világ fordul egyet a Bágyontól mind messzebb kerülő íróval. Már ő ír vissza oda, ahonnan eljött, a költő-barátoknak Vásárhelyre, Kolozsvárra – így Markó Bélának és Király Lacinak; kolozsvári és tordai barátoknak, egykori tordai tanárainak. A Tordán élő Imreh Lajos tanártól például Balázs Ferenc-dokumentumokat kér. (Tudni kell, hogy az egykoron a Tordai Hasadék közeli Mészkő faluban szolgálatot teljesítő Balázs Ferenc író-lelkész az Erdélyi Helikon-mozgalom tagjaként egyik kezdeményezője volt a Trianon utáni erdélyi magyar vidékfejlesztésnek!) Nos, Imreh Lajos tanár úr 1993-ban postázza is egykori tanítványának, Bágyoninak a kért írásokat, amelyeket aztán az Unió közölt… Sokat mondó a tanár úr megjegyzése: „ Pista, válaszként csak annyit írj, hogy Tordán az apósodat üdvözlöd. Ebből tudni fogom, hogy mi a teendőm. Elolvasás után ezt a levelet is tépd el!” Megrázó sorok ezek, mert a múlt jelenvalóságára figyelmeztetnek, az újjáéledő besúgásra, félelemre,;pedig nem is olyan régen volt a román remény-Karácsony, a forradalom, amelyet elloptak hitvány politikai erők, majd 1990 márciusában elküldték az üzenetet Marosvásárhelyre, a Görgény-völgyi botos parasztokat beüzemelve, Sütő szemét kiverve: még vagyunk, köszönjük, megvagyunk, tessék velünk számolni!

Világ árnya - Világ fénye. Beszélgetőkönyv. Kriterion Könykiadó Kolzsvár, 2009.
Világ árnya – Világ fénye. Beszélgetőkönyv. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2009.

Erdély költészet-fáján kinőtt egy ág a 19. század közepétől, az „Odaátra” ág. Amikor elment egy nagy író, vagy született egy nagy gondolat, ezt küldték a költészet aranypostáján. Így történt ez Reményik Sándor esetében is, amikor Áprily után küldte a verseket, de Kányádi is így tesz, mikor Krónikás énekét küldi Jékely Zoltánnak – odaátra, Illyés Gyulának odaátra. Nem felemelőek ezek a költemények, súlyos dúr-ban szólnak. Kányádi elhelyezi kritikáját is ebben a lemondásban:

a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnak

Bágyoninak dedikálva Lászlóffy Aladár küldi, már ideátra Üzenet Jósikának című versét, melyben ott a veszteség-diagnózis:

Ha ennyi kétszáz év,- hát nem elég
ilyen zacskókba gyűjti be az ég
aranyhomokját, mely mindig pereg
s csak széttapossák patkók, emberek

De ott a remény is:

Ha ennyi kétszáz év, nosza, gyerünk;
fajunk, fiunk, utódunk, gyermekünk
ha olyan lesz, mikor minket temet:
hordozza még a Pilvax- szellemet.

És itt a reményben, a megszottyant reményben, már regényben is, de éldegél, melyet a helyben maradók sosem vesztenek el, ahogyan költőtársa is, Farkas Árpád. Kányádi Sándornak írja: A Nyikó vizén, Küküllőn, Maroson és Olton dagasztóteknőbe ülnek, mosóteknőbe szállnak a gyermekek, s egyikük eljut az Óceánig. Mert mind remélik, ha elment is idegen földre, kiszakadt a közösségből valaki, el kell jusson a szabadságig és vissza, hozva a felmentő hadakat. Bágyoni is a remény hajósa lesz számukra, mindnek, akik nem tudják elhagyni a szülőtájat, kapaszkodnak, ahogy lehet!

Az idő festett orcái. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010
Az idő festett orcái. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010

Amikor eddig jutottam az olvasásban, megérkezett Bágyoni várva várt válasza:

Kedves BARÁTOM, ha visszanézek az Egy íróasztal vendégei c. könyvemre, azt kell mondanom, hogy én voltaképpen az Erdély-részi magyar irodalom egyik korszakának és egy ebben a nyomorult, „feljelentgetős” korszakban vergődő, de valami hasznosat és nemes dolgot tenni akaró alkotó ember életmozzanatait sikerült (már amennyire) összefognom. Elégtétel számomra, mert EZ szinte tudtomon kívül állt össze. Elégtétel számomra, hogy EZT nem én fogalmazom meg, hanem ŐK, a levélírók. Így tartom távol magamtól – ha ez jó módszer – a védekezést, az ocsmánykodások keltette dühömet. Egy íróasztal fiókjai – ha mások is kihúzhatják – a leghűségesebb tanúk…

Lászlóffy Csabával és Böszörményi Zoltánnal az Ünnepi Könyvhéten (2011) Fotó: www.irodalmijelen.hu
Lászlóffy Csabával és Böszörményi Zoltánnal az Ünnepi Könyvhéten (2011) Fotó: http://www.irodalmijelen.hu

Megérte-e?- gondolja kérdéssé kétségeit a kompromisszumokra alig képes ember. Hiszen minél nagyobb közösségben próbáljuk az útjainkat megtalálni, annál karakteresebben válunk a kultúra-ipar részévé. Miközben hisszük, hogy meghatározó részei vagyunk, pedig csak az arénák hangoskodói lettünk, kiszolgálva-beszolgálva mindazt, amit tudtunk saját nyelvi-érzelmi közegünkben, de mára csak az aréna szerepe a miénk: szórakoztatás, erőadás –előadás másoknak, szereplési vágyukat kiélni hagyni, és szép lassan elmagányosodni.

Minden szerkesztő, de író is belezuhan ebbe az állapotba, mikor külső arénahangokat vizionál. És ahogyan nő az árny a mind nagyobb reflektorfényben, annál többen szólnak be a grundokról, kik figyelnek, megfigyelnek, kutakodnak utánad, hogy lejárassanak, hogy megbuktassanak. Ez az aréna-szellem! Az egész világ így működik, s ha az arénát választod, nem árt tisztáznod, mielőtt belevágsz, hogy honnan léptél ki, hova tartasz, és milyen gyepen játszod a szereped…

Mindazok után, hogy Bágyoni elhagyta Erdélyt, megkérdezték tőle a Költészet Napját követően az egyik rádióműsorban (368.oldal): sok áttelepedett erdélyi emberben mintha lenne valamiféle lelkifurdalás, szégyenérzet, hogy neki el kellett onnan jönnie, azokkal szemben, akik ott maradtak. Bágyoni sosem rejtette véka alá a tiszta válaszokat, s így szól ezúttal is: Szégyellje az magát, aki nem tett azért, hogy az erdélyi magyar magyarnak érezhesse magát Trianon után is. Lerántja a leplet a Kádár-rezsimről is, amely 1956 vérbefojtása után többet tett az erdélyi magyarság szétzilálásáért, mint a román diktatúra. Ezért különösen fáj az az arculcsapás, ahogyan a magyar ügyészség és bírói kar, egymás tenyerébe csapva, nem volt képes egyetlen Leningrádban, Moszkvában kiképzett politikai bűnözőt rács mögé dugni, sőt: macskanadrág emberkéket, pufajkás csibészeket ápoltak közpénzen, a legelőkelőbb ellátásban részesítve, majd szobrot is faragtak nekik. Bágyoni kemény, mint a gyémánt ezekben a megalkuvásra ítélt kérdésekben is, ahol megint csak kisebbségben maradt, mint élete más meghatározó részletében is. Míg a macskanadrág emberkék dobtárosa szólt, addig a kolozsvári magyar egyetemet széttaposták, a Bolyai Tudományegyetemet szétverték, beindult az erdélyi magyar szellemi nagyságok, egyetemi tanárok öngyilkosság-sorozata. De szó, ami szó: krumplistésztás Kádár és delegációja Erdélyben tett látogatása után szabadkezet kapott a román terror. Ekkor került börtönbe mások mellett Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula.

Van-e nyoma ebben a könyvben Bágyonnak? Mi maradt a szülői udvar kőasztalától messze kerülő fiúban? Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor kézbe vettem ezt a kötetet, melynek végére érvén mássá fordult a kérdés: Mi veszett el Bágyoniból, elveszett-e valami is abból az ígéretből, melyet ott tett Kolozsvár mellett? Nem tudni, mi veszett el, mert az nem követhető, erről maga sem ír, de hogy teljes ideghálózatával a szülőföldhöz kötődésére fókuszál, az bizonyosság. Hiszen megannyi riportjában, interjújában, kisesszéjében, melyeket a Pest Megyei Hírlapban, a Szabad Földben és más lappokban ír, szinte mindenütt felfeslik valahol Erdély. Így a Kötő Józseffel (71.oldal: Erdélyben a kultúra mindenkoron ország-megtartó és egyetemes értékeket teremtő erő volt), a Tompa Gáborral készült interjúban (43.oldal: Erdélyben mindig is funkcionalitása volt a színházi hagyománynak, ott a három T történelmet, templomot és teátrumot jelentett). A Kondor Katalinnal készített beszélgetésben (57.oldal: a Rádiónak mozdulni kell a Kárpát-medencei és európai megmaradásunk érdekében), de a Polisz folyóiratban is (83.oldal: Istenem! Valamikor Tordán és Kolozsváron örültem, hogy ott lehettem a belső és külső „tehetséges szülőföldek” felzárkóztatásánál) elsődleges volt számára erdélyi költők, írók, művészek, gondolatok megjelenítése.

Tordán a Jósika-napokon - 2009. május
Tordán a Jósika-napokon – 2009. május

Kötetének utolsó 100 oldala is tele van az elhagyott hazáról szóló írásokkal: az Erdélyi tetemrehívásban (237. oldal) Szilágyi Pistáról, Király Laciról, a Fellegvárról, az Erdélyt kettészelő, győztesek erőszakosságával megásott országhatárról olvashatunk; a Czipó Alapítványban (241.oldal) bágyoni és várfalvi eklézsiákról, az igazán szegény tanulók alamizsnájáról ír. A Lentről, a patak partjáról című kisesszéjében (244.oldalon), a Szabad sajtó nyomásában (250.oldalon), Reményik Sándor emlékezetére írt soraiban (254.oldal) mindenütt Erdély áll a fénynyalábban. A Vers és környéke élménygazdagsággal az Utunk folyóirat szerkesztőségének hangulatát varázsolja elénk; már-már látni, amint e híres irodalmi műhelybe belép Kós Károly, Benkő Samu, Páskándi Géza, Gy. Szabó Béla, Kiss Jenő, Láng Gusztáv, Király Laci, Szilágyi Pista… Mintha filmszcenáriumot írna Bágyoni.

Micsoda felemelő idő a végtelen süllyedésben, a folyamatos pusztulásban! A koronát az egészre a Szilágyi Istvánnal készített interjúja teszi fel (Történelmünk regényei, regényeink történelme, 304.oldal), melyben a Kő hull apadó kútba regény szerzője így összegez: Világpolgár nemzet vagyunk… szétszóródottságunk okán is. Egyetlen magyar kultúra létezik. Ami minket meghatároz…. Ne vegyük tekintetbe a magyarság földrajzi széttagoltságát!

Mindezeket Bágyoni azért írja meg, mert helyette mondja ki valaki ott, a magyar irodalom Parnasszusán. A küzdők és kiszorítottak életérzését fogalmazza meg, s mindenkor a megtartó föld és az ember kapcsolatáról szól. Érthető, tiszta beszéd az ő lírája, mert ha prózát ír is, líra csendül fel sorai nyomán. Olyan élmények ötvözete minden sora, amelyben jó megfürödni, jó benne elmélyülni, minden vele töltött idő aranyidő. Ő átélte a felső politikai vezetés által kiküldött munkatársak nyomását, és megérezte, hogyan akarja egy politika pallósa lefejezni, mert a magyar szellemi élet holdudvarához, s egyben a megtartó maghoz tartozott. Ő is Illyés nyomdokain haladt, és aki ott lépdelt, az bizony „gyanús” volt, és mellőzni kellett Erdélyben is, nem csupán az egykori anyaországban.

A taposó hadosztályt túlélte Bágyoni. Már csak az életét kéne megélnie, ha ad még némi esélyt számára a Teremtő. Mert ahogyan a minapi levelében írta: „Még élek, már ahogy egy műtét után ezt az én Istenem megengedi… Fura egy világban éltünk, éldegélünk mi is, drága Szíki Karcsi. De legalább találkoztunk egyszer-egyszer… (A kolozsvári Egyetemisták Háza előtti lépcsők szép beton-hidegét most is érzem. Gondolom, Kányádi Sándor is – persze, manapság innen, Budáról…) Tyúktolvajok világa az, ahol sem a Bolyai Farkasok, sem a Jósika Miklósok, de a Balázs Ferencek, az Illyés Gyulák, Székely Jánosok és Lászlóffy Aladárok egykor körénk ácsolt világa nem álmodható újra… Nem, mert nyakunkra hurkolt határok ébresztgetnek újra és újra! (Csoda-e, ha időnként fuldokolunk?!) Visszatekintve az időben – történjen ez akár egy íróasztal fiókjaiban meghúzódó papírfecnik segítségével – : e megmagyarázhatatlan, időnként önnönmagát meghosszabbító TILTÁS engemet nagyon megrendít… Pedig álmodni kell, éberen is – ami nélkül most nem válaszolhatnám Neked, hogy még élek!

Látom: jól elszórakoztattalak. Nézd ezt el nekem, kérlek. Remélem, el-elborzadtál válaszom sorait olvasván.”
Igen! Beleborzadtam, mert annyira nagyszerű ez a kötet, annyi erőtartalék van benne, hogy milliók meríthetnének szellemi-lelki erőt belőle.

De hol vannak azok a milliók, kedves Pista?

Szíki Károly

Ez az írás a Súrlott Grádics című irodalmi folyóiratban megjelent dolgozat némiképp rövidített és javított változata. Az itt felhasznált fotók Bágyoni Szabó István személyes írói honlapjáról, különböző internetes forrásokból, illetve a Szerkesztő kollekciójából valók.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.