„A hang elszakadt a fénytől!”

Molnár Dénes képzőművész, költő
Molnár Dénes képzőművész, költő

Tizenhat évvel ezelőtt, 2000. február 19-én, 53 éves korában hunyt el Molnár Dénes, marosvásárhelyi grafikus. Ezzel az összeállítással emlékszik rá a közeli jó barát és “harcostárs”, Bölöni Domokos író.

Molnár Dénes 1947-ben született a Kiskükülló melletti Vadasdon. Tanulmányait a nagy hírű marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte, tanárai voltak Nagy Pál és Piskolti Gábor. Ezt követően, 1971–1975 között a Bukaresti Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékének a hallgatója volt, majd visszakerült Vásárhelyre, ahol az egykori alma mater, a líceum művésztanára lett.

A Várak és templomok c. kiállítás plakátja
A Balassi Intézet által szervezett Várak és templomok c. kiállítás plakátja (2014)

Molnár Dénes jajkiáltásai

„A hang elszakadt a fénytől!” – idézzük a fájdalmas Szabédi László-sort, valahányszor a tragikusan elhunyt barátainkat siratjuk. (…) Ha valaha szobrot emelnek az élni akarásnak, a gyilkos és kegyetlen kór legyőzési kísérletének, akkor ezt a szobrot mindenképpen Molnár Dénesről lehet és kell megmintázni! Csonttá és bőrré aszottan, huszadik század végi Prométheuszként – kórházi ágyhoz kötötten, s az orvosi szike által mind kisebbé és kisebbé „faragott” májával – készítette az egyetemes magyar művészetben egyedülálló sorozatát az erdélyi templomokról. Ez a sorozat volt az ő szívszorító jajkiáltása: „Emberek, a teremtés koronái! Pótolhatatlan értékek, páratlan épületremekek pusztulnak a szemünk láttára! Nem csak a szászföldön, hanem Erdély minden részében! A «megszentelt köveknek» nincs már felezési idejük, mindent maga alá temet ez a balkáni mocsárban!” És elénk varázsolta az egyik legszebb román kori templomot, a felső-őraljaboldogfalvi református istenházát. A templomok, kastélyok, udvarházak voltak Molnár Dénes jajkiáltásai. Esőben, sárban, csikorgó hidegben rajzolta Európában is egyedülálló értékeinket. Néha odafagyott a térde a földhöz, máskor kátyúba ragadt az autója, Molnár Dénest – mint a mesebeli hőst – nem lehetett megállítani. Minél előbb be akarta fejezni az erdélyi magyar festészet talán legnagyobb méretű sorozatát. Jajkiáltásait a gótikus falakra, az elhagyott, széthordott, lerombolt kastélyok, udvarházak, műemlék-épületek falaira bízta, hátha a kétségbeesést tovább rezonálják a nagyvilág felé. A Gondviselés rendelése volt – most már biztosan tudom! –, hogy a nagy fájdalmak és szenvedések szüneteiben elkészíthettem Vele az utolsó beszélgetést, amelyet hétfőn sugárzott a bukaresti magyar tévéadás. A forgatás közben alig tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor Dénes egy adott pillanatban kijelentette: „A sorozat megállt valahol Nagyszeben és Medgyes között!” Mindketten tudtuk: nincs menekvés! Már csak az égi fényben és magasságban lehet az életművet teljesnek, befejezettnek tekinteni. A vérével rajzolta, metszette az utolsó templomokat. Még megérhette, hogy a budapesti Vármegye Galériában egy egész ország, a szakma figyelt fel arra: itt valami csoda történt, a művészet nyelvén szól hozzánk Erdély, Európa leghuzatosabb régiója!

Ez a nagy gyermek, aki Molnár Dénes volt, akit – mint minden művészt – hihetetlen érzékenységgel áldott és vert meg a sors, ott állt a reflektorok fényében, a gyilkos kór agyat és lelket, eszméletet lemerevítő riasztó jelzéseit leküzdve mondta a maga egyetlen lehetséges vallomását: amíg élek, amíg fel tudom emelni a vésőt, dolgozni fogok, hogy befejezzem a magamra vállalt feladatot. Pergamenszerű arcán végigcsordult egy könnycsepp, mert tudta a megfellebbezhetetlen igazat.

Sajátos erdélyi sors, hogy nem tudta befejezni! Itt minden torzóban, befejezetlenül marad. Itt a jó szándékot félreértik, itt valóban József Attila-i értelemben: „idegünk rángó háló, s vergődik benn a múlt síkos hala.”

Molnár Dénes – bárhogyan kerülgetjük – az 1990. évi márciusi események egyik áldozata. Csak a sajtó állt mellette, amikor az abszurd világgal vívta egyenlőtlen harcát. A 33 törvényszéki tárgyalás, a két és fél évi meghurcoltatás – olyasvalamiért, amit el sem követett! – óhatatlanul lerakódik a hiperérzékeny test minden pontján. És mi itt, Molnár Dénes koporsója mellett csak felkiáltani tudunk: „Hullnak, egyre hullnak színei a magyarnak!”

Molnár Dénes a legtermékenyebb alkotók közé tartozott. Minden műfajban próbálkozott. Ő volt talán az egyetlen képzőművész, aki bármikor, bárhol kiállítást tudott rendezni a műveiből. Több mint 80 egyéni kiállítás, albumok tucatjai jelzik, agyonhajszolta magát. A „belső parancs” űzte, ösztökélte: dolgozni kell, mert oly rövid az idő, mint a reggeli harmat felszáradása. Maga sem vette észre, hogy odalett oly sokat irigyelt humorérzéke, s vele együtt a hazai képzőművészeti élet egyik legnagyobb vállalkozása: az évenként megrendezett humorszalon.

Befogott száj
Befogott száj

Megemésztette az örök kétely: a közel 50 album ellenére sem érezte igazán magát fametszőnek, a legnagyobbakhoz, Gy. Szabó Bélához, Budai Györgyhöz próbált felnőni, s nem is sikertelenül.

Olyan furcsa, hihetetlen, hogy Molnár Dénesről már csak múlt időben lehet beszélni! Démol nincs többé! Démol azonban tovább él metszeteiben, rajzaiban, festményeiben, amelyek beépültek sok-sok család, egyházközösség mindennapi életébe. Démol tovább él könyveiben, az oly nagy gonddal készített, az erdélyi magyar képzőművészet egészét átfogó műtárában. S talán egyszer az általa készített metszetek alapján újrateremthetjük Felső-őraljaboldogfalvát, a kőhalmi várat, s immár az Ő vérével fölépíthetjük magas Déva várát.

Déva vára
Déva vára

Amire oly nagyon vágytál, megvalósult: barátaid vesznek körül, barátaid kísérnek az utolsó útra, amikor átlépsz a nagy ürességbe. Immár onnan az égi magasságból figyeled: állnak-e még az általad megörökített templomfalak: „A hang elszakadt a fénytől!”

A teljes változat elhangzott a marosszentgyörgyi új temetőben (2000. február 22.), illetve nyomtatásban megjelent a Népújság Múzsa-mellékletében (2000. február 26.) 

Tófalvi Zoltándemol02

Démol erdélyi bárkája

Senkivel sem lehet

őszintén beszélni

végül már magamnak is hazudok

vagy csak elhallgatom magamban

a mondanivalómat.

Félni önmagadtól

reszketni a saját árnyékodtól

megrettenni a sóhajtástól

lúdbőrözve ijedezni a magánvéleménytől

bólogató, köszönő emberként

gondolatok nélkül élni

mindent élvezni

csámcsogni

álmodban is óvatoskodni

bárgyún tapsolni

meghajolni

önmagad előtt

                                       (Senkivel)

Ezek a sorok egy marosvásárhelyi művész, egy örökmozgó lélek, egy nyughatatlan alkotó, egy javíthatatlan pedagógus, egy szenvedélyes kiállítás- és műhelyszervező lelkiállapotát tükrözik az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek végén.

Simén kúria
Simén kúria

Molnár Dénes sokoldalú művész, olyan erős kísérletező hajlamú egyéniség volt, hogy jóllehet nagyon sok képzőművészeti műfajt körbejárt, kipróbált, szívesen kirándult szépirodalom, a líra vadvirágos mezőire is, és – a rá jellemző ‘grotreál’ stílben – saját kiállítású s kiadású verses albumának ezt a címet adta: Ordított sorok.

“Ahogy megszülettünk a halállal játszunk / komolyan szorongó játékot” – írta Testamentum című vallomásában.

Életünk másra mégse hagyjuk

magunk viseljük terheit

A szívdobbanásnak

a csókízű perceknek

A rögízű életnek.

Betelni velük a halálig sem lehet.

Halálom után mit is hagyok

E véletlen korra

Emlékeim képekben, rajzokban

Dokumentált félelmeim

Akaratlan győzelmeim

Vert hadam: az igazságot

Tört lelkem: a hűséget

Romló testem gerincferdülését

Hajtogatva a végrendelet mellékleteként

Szellemem, soraim, gondolataim

Hevernek szanaszét utódaimban

Túlélve esetlenségem

Véletlen tanítványaimban.

Mert:

Vagyonom az élet

Gazdagságom csak halál lehet.

“Erdélyi magyar művészetünk a még élő, idős mestereken kívül nem sok olyan alkotót tart számon a középgenerációból, akikre a folyamatos alkotótevékenység, a sokoldalú szakmai jártasság, hivatástudat és közösségi elkötelezettség a jellemző” – írta róla 1992-ben monográfusa, képzőművész kollégája: Muhi Sándor. “Ennek igen összetett társadalmi, politikai, konjunkturális okai vannak. Akik közülük ’89 előtt is sikeresek voltak, azok legtöbbje szakmai vagy politikai kompromisszumok árán vált azzá. Akik etikai okokból nem váltak a hatalom szolgáivá, azokat a munkahely, a napi gondok szorítása rövid idő alatt vasárnapi alkotóvá degradálta. És még ez a jobbik eset. Sokan kiégtek és otthagyták a szakmát. Voltak olyanok is, akik nemcsak túlélni, hanem megélni is szerettek volna. Ők előbb-utóbb ráálltak az eladható képek sorozatgyártására, és bár az eladhatóság nem minden esetben negatív fogalom, nálunk jórészt az volt. A művész az önmaga alkotta világ fejedelme. Ha szolgál, szolgává fajul.

molnard1

Akit morális tartása a túlélésre predesztinált, az könnyen belecsúszott a napi politikával való ellentmondás kátyújába, ahol a képi mondanivaló rovására dominál a szavakban is megfogalmazható üzenet, tiltakozás, az utóbbi évtizedek kelet-európai művészetének bélyege.”

„Molnár Dénes fametszeteket és akvarelleket állít ki – írta róla Tóth Éva 1999-ben, egy soproni kiállítás alkalmával –, a művész mindkét technikának a legmagasabb fokú elméleti ismerője és gyakorlati művelője. Templomok, várak, tornyok, haranglábak: tematikában, a kiállított fametszetek és akvarellek azonosak. A tárlatlátogató elgondolkozhat azon, hogy a fekete-fehér, színvilágában “egyszerűbb”, puritánságot sugalló fametszetek, miért szorítják ki a “hátsó” kiállító terembe az élénk színvilágú, – és gondolhatnánk, hogy ezáltal kifejezőerejükben is hangsúlyosabb – akvarelleket. A válasz: azért, mert ennek a kiállításnak a fő üzenetét ez előbbiek hordozzák.

molnard6Általában a fametszetek esetében a legegyszerűbb módon, a fehér alapszínű papír felületén a fekete vonalakból vagy foltokból születik a kép. Molnár Dénesnél az alkotások művészi és dokumentum értékén túl az alkalmazott technika milyensége az, amely az érzelmi többlet hordozója: nem a papír fehér alapszínén rajzolódik ki az ábrázolás, hanem az a fekete alapból bontakozik ki. Ezáltal a kép fénnyel telítődik. A metszés nehéz, fizikai erőt igénylő mesterség. Míg a mesterember csupán reprodukciós munkát végez, addig a művész érzelmi töltettel is gazdagítja műveit. Így Molnár Dénesnél a fekete –fehér ellentéte a drámaiság kifejezőjévé válik, egyszerűsége pedig koncentrálásra késztet. A metszetek nem egyszerűen csak épületeket ábrázolnak. Ezek a művész vallomásai: a többnyire függőleges formátumú rajzfelületet követelő templomtornyok felfelé mutatnak, a felülről jövő fénytől körülövezve a lelki és szellemi megmaradásnak reménységét sugallják, a vízszintes és ezáltal súlyos várak a maguk rendíthetetlen méltóságteljességében a fizikai megmaradás jelképei. Az akvarelleknél – a jellemző sajátságos technikának és a színekben rejlő kifejező erőnek köszönhetően -, a drámaiság helyett az esztétikai élmény válik hangsúlyosabbá. Végezetül nem lehet említés nélkül hagyni, hogy Molnár Dénes többszörösen díjazott grafikus, könyvillusztrátor, karikaturista, a groteszk realizmus zászlóvivője, számos országos humorgrafikai tárlat szervezője és résztvevője. Rézkarcai és metszetei, a fametszetek mellett 30 albumban jelentek meg. Ő festette a szászrégeni református templom kazettás mennyezetét. ”

Molnár Dénes – jellemzi őt Muhi Sándor – nem mindennapi munkabírásának, családja megértésének és támogatásának, szerencsés alkatának köszönhetően különösebb emberi vagy alkotói válság nélkül vészelte át azokat az évtizedeket. Nem alkudott meg, és nem váltotta aprópénzre tehetségét. Nem illeszkedett a hatalom elvárásaihoz, ezért a Képzőművészek Szövetsége többször is elutasította tagsági kérvényét. És ha művészi állításaihoz nem talált fórumot, hát maga teremtett fórumot számukra. Ő az, aki akkor is dolgozott, amikor mások panaszkodtak vagy illeszkedtek.”

Molnár Dénes Forrás-kötete
Molnár Dénes Forrás-kötetének címoldala

Ha irodalmi példát keresnénk, akkor Benedek Elek két háború közötti szervezői és alkotói tevékenységéhez hasonlíthatnók Démol termékeny és megtermékenyítő, szervező és ihlető munkáját. Hej, pedig a ’89 utáni ‘új rend’, ha lehet, még ellenségesebben viseltetett iránta – a leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdi, ellehetetleníti. Nyíltsága, szókimondása, őszintesége hamar szemet szúr, elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák. A demokratúra grasszálása bizony kedvét szegi. Diadalív című versét idézem:

Diadalkapu szívemben

Elszivárog vérem

Hiába emeltem tiszteletedre

ó demokrácia

csak a diktatúra menetel alattad

az elhunyt remény mélyen szántó árja

aláássa oszlopaid

Szentélyem szószólóit

Por lepi és halott galambfiak.

Kriptám beomlik

Döglött állatok lepik el testem

Marcangol a kétségbeesés

Csontkezemmel vakargatom

a koporsó kőkeménységét

kortalan hangulatban

újabb diktátorok ölik ifjúságunk.

Mi lehet mégis az egyetlen élet-válasz a halálos fenyegetettségre? A munka. A tervezés. A szervezés. A mozgás. Egyszer arról mesélt nekem, hogy milyen gazdag alkotókban Erdély, közelebbről Maros megye, Marosvásárhely. Azt mondta, legalább négyszázötven képzőművésze van ennek a gyönyörű vidéknek; akkor is a mi művészeink ők, ha különböző okok miatt már nem élnek közöttünk, ha másutt próbálnak szerencsét. És azt is mondta Molnár Dénes, hogy ez a gazdag művészet megérdemelne egy modern galériát, egy kortárs képzőművészeti panteont. Akkor bizonyítaná be ez a társadalom, hogy értékeli a művészetet és megbecsüli alkotóit, ha a színházhoz, a művelődési házakhoz és a templomokhoz hasonlóan katedrálist emelne a képzőművészetnek is. Erről aztán szépen elvitatkozgattunk, és egyikünk sem gondolta, hogy ábrándozás, képzelgés, fantáziálás csupán, amit ott elművelünk.

Akkor még nem tudtam, hogy Ő szép csendben már lerakta a maga Galériájának az alapkövét, elkezdte az adatgyűjtést, illetve már a rendszerezést is; hogy 1995-ben megjelentesse ennek a könyvnek az előképét, az Erdélyi magyar képző- és iparművészek tárát, amelynek egy számozott példányával meg is ajándékozott aztán. Az még meglehetősen borzas füzet, adatai hézagosak, de megbízhatóak. A teljes Tárat 1999-ben kívánta megjelentetni, tisztelgésképpen egykori iskolája, későbbi munkahelye, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum szellemisége előtt, fennállása félszázados évfordulóján. Ezért is került bele a képzőművészeti tagozat 47 évfolyama végzőseinek a névsora (1949–1951 között hatan végeztek, 1956-ban nincsenek végzettek). A kötet azonban csak fájdalmas távozása után két évvel jelenhetett meg, a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával.

Molnár Dénes ebben is úttörő munkát vállalt. Az első erdélyországi művészeti tár, írja az ajánlásban, képző-, ipar-, fotó- és építőművészek, muzeológusok, tárgyi néprajzosok, műemlékvédők, műgyűjtők, művek adattára, képírók, képfaragók, aranyművesek, fundátorok, fotográfusok és festőművészek, szobrászok, grafikusok, formatervezők, építészek, műírók, műértők életrajzgyűjteménye, életművek pályaképe, elhalványuló arcképek, eltűnő műemlékek, életpályák leltára, mesterművek képtára. Műhelyek, művésztelepek, festőiskolák, mesterek, művészi sikerek listája. Erdélyi magyar és szász és román és örmény és zsidó művészek és műértők nevei sorjáznak, iskolák, műhelyek résztvevői mellett megtaláljuk a Felvidék, Kárpátalja, a Vajdaság és Szlovénia magyar képzőművészeinek a lajstromát is.

Árnyékok
Árnyékok

A munka nem teljes, mert nem is lehet teljes egy ilyen természetű vállalkozás. Valaki megjegyezte, árva lélekvesztő ez, utasainak jó negyede már nincs a fedélzeten, alámerült a mulandóság óceánjába. Egy másik rész pedig jobb hajóra ült, új partokra evezett, Kanadába, az Államokba, Svájcba települt át, vagy az anyaországba repatriált. Van aztán egy szegényebb csapat is, a kevéssé jelentékeny vagy éppenséggel jelentéktelen utasoké, akik a harmadosztályra váltottak jegyet, őket nyeli elsőnek el az ár, ha jön a jéghegy. Ha tehát jól megszámítjuk, ennek a lexikonnak csak egynegyede aktuális, szögezte le rosszmájú ismerősöm.

Mit lehet erre mondani. Hogy múltunk nélkül csonka a jelenünk, a jövőnk pedig bizonytalan? Hogy akik elhagyták Erdélyt, azok művészi kiteljesülésüket keresik, mert a művésznek meg kell ismernie a világot, az egyetemes művészet nagy értékeit, Párizsban, Rómában, Athénban, Londonban, New Yorkban, Montreálban, Delhiben, Pekingben, Tokióban, Bangkokban és Sidneyben? És Szófiában, Kijevben, Szentpétervárott, Moszkvában, Krakkóban, Belgrádban, Prágában, Genfben, Berlinben, Amszterdamban, Brüsszelben, Koppenhágában, Oslóban, Stockholmban, Helsinkiben és Budapesten? Hogy a művész számára nincsenek átjárhatatlan határok? Hogy ama Galériát mindenképpen föl kell építeni, mert éppen az lesz a hatalmas mágnes, amely hazavonzza az erdélyi művészeket, legkiválóbb alkotásaikkal? És persze a látogatókat, mindenhonnan? Hogy Marosvásárhely Kortárs Művészeti Galériája anyagiakban és szellemiekben ezerszeresen jobb üzlet, többet hoz a konyhára, mint a fellegjáró polgármester kocsmabizniszes, telehas-központú turistapolitikája? Hogy Marosvásárhely úgy válhat ismét igazán Erdély fővárosává, ha a művészetek fellegvárává emelik? Mit válaszolhattam volna.

Molnár Dénes, lám, föltette a koronát életművére. Adott utókorának egy kézikönyvet, amelyből az szépen megtanulhatja – önmagát. A Tár aztán szép csendben kiegészül, adatai felfrissülnek, kikerekednek, pontatlanságait okos hozzáértők szorgosan kijavítják. Több bővített, javított kiadás követi. Becsüljük meg.

S ha lehet, igyekezzünk napról napra jobbá, bölcsebbé és derűlátóbbá válni. Szemüveg című versében Molnár Dénes ezt mondja:

Nem lehet

nem szabad

mindenkit egyformán látni

és arra gondolni

egyforma magasak, kövérek, kékszeműek

vidámak és boldogok

nemi életük kitűnő

isznak, írnak, csókolnak, táncolnak

jó ruhába öltöznek

éjjel

vetkőznek

esténként leoltják a villanyt

– elmerengnek más szőke feleségén

kötéllé fonják lepedőjüket

szétverik az ébresztőórát

válluk mennyezetig ér

és hirtelen összehullnak

mikróba nagyságúak lesznek

narancs, égszínkék meg lilás foltokban ugrálnak valami szívja vérüket

fehérré fogynak neonfényben

lassan elhull a hajuk

bajuszt növesztenek

másak lesznek

borotválkoznak

kétnaponként gondolkoznak

– nem szabad

nem lehet

mindenkit egyformán látni

Nézzük és lássuk hát egymást egy kicsit a Démol szemeivel is, feleim.

Elhangzott 2003. május 18-án, az Erdélyi műtár című kötet bemutatóján, a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében.

Nyelvi térkép
Nyelvi térkép

Molnár Dénes – 65

Ha élne, holnap lenne 65 éves Molnár Dénes.

Útba igazító tábla avatására gyűltünk össze Jakab Ödön, Sántha József, Molnár Dénes   falujának központjába, a festői környezetű Vadasdon, ahol naponta több százan utaznak keresztül, s nem tudják – honnan is tudhatnák?! – , hogy e kis  székely  falu ódon iskolafalai között  mekkora szellemi érték várja a látogatókat, a képzőművészet  szerelmeseit.

Solaris
Solaris

Molnár Dénes 1947. július 22-én  született a Havad községhez tartozó Vadasdon. A  család már gyermekkorában beköltözik Marosvásárhelyre;  itt végzi elemi  és középiskolai tanulmányait, majd  később Bukarestbe kerül,  a képzőművészeti egyetemre. A   vizuális művészetek magas fokú elsajátítása után, több marosvásárhelyi iskolában tanít, alkot, miközben   lépten-nyomon  a  hírhedt falurombolási programról beszélnek. Ekkor  határozza el, hogy elindul menteni  a még menthetőt. Terepjárón járja be a vidéket  hétvégeken,  de legtöbbször vasárnap, hogy fenyegetett sorsú székely kisfalvaink templomait, várait, jeles épületeit  sajátos módon, a toll és az ecset  segítségével  „mentse meg” a pusztulástól, a feledéstől a «Kárpátok Géniusza» által  fennen hirdetett,  világszerte  nagy felháborodást kiváltó falurombolástól. Szerencsére ez a nemzetnyomorító terv  sosem  valósult  meg. Molnár Dénes ekkor se mondott le elhatározásáról: metszetekbe, albumokba  mentette Erdély magyarlakta vidékeinek szakrális építményeit, újabb és régebbi  templomait – az utókorra,  a következő nemzedékekre gondolva. Sajnos, a Nagy Út s a Nagy Elhatározás valahol Medgyes és Szeben között szakadt meg a második évezred utolsó éveiben, amikor súlyos betegsége már nem engedte befejezni nagy munkáját.

portre

Halála előtt néhány héttel  beszéltünk telefonon, s kért, hogy szülőfaluja számára félretett/adományozott  munkáit – 32 alkotásról van szó – ügyeljük-gondozzuk  szeretettel és tisztelettel.  Megígértem: úgy lesz. Jóval távozása után érkeztek meg  festményei,   színes grafikái,  templom-metszetei, melyeket Suba László makfalvi-tordai szobrászművész hozott személyesen  Vadasdra, egy napsütéses márciusi napon, amikor Dénes már réges-régen onnan fentről, a fehérre meszelt templomok ránk tekintő padsoraiból figyelte életünk jobb- vagy balsorsra fordulását.

Ez a tábla, amit  most avatunk – vadasdiak és a szélrózsa minden irányából érkezett barátaink, ismerőseink jelenlétében –, arra a helyre mutatja az utat,  ahol Molnár Dénes alkotásainak legszebb darabjai  találhatók.

Vadasd
Vadasd

Bízom benne, hogy ez a 200 méter, amely Vadasd központjából a helyi általános iskolába vezet, sohasem jelent távolságot az erre utazónak, s aki akarja, el is jut oda, ahol a végképp lezárult életmű egyik fontos része található.

Az ide látogatóknak tudniok kell: erre járva nemcsak a falu közösségével,  a festői vidék csodálatos látnivalóival találkoznak, de itt van a Mester is. Ott áll az ajtóban, és  mikor belépnek a képtárba, szomorú arca felderül, amikor felénk nyújtja a kezét. Talán mondana is  valamit, valami olyasfélét: de rég, hogy találkoztunk, barátom…

Legyünk részesei ennek a találkozásnak!

Elhangzott 2012. július 21-én, Vadasd központjában. 

Székely  Ferenc

Összeállította: Bölöni Domokos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s