Cenzorok réme – Bajor Andor

Bajor Andor Fotó: Nagy P. Zoltán
Bajor Andor (1927-1991) Fotó: Nagy P. Zoltán

Bajor-hangütésben kérjük az Olvasó figyelmét: klasszikus az az író, akinek a műveit anélkül adják ki, hogy beadta volna. Íme hát a nagy transzszilván szatirikusnak egy újabb beadatlan remeklése, amely alkotójának halála után önerejéből, klasszikus maradandósága révén jelenik meg.

Tizenöt éve hagyott el minket, alig egy évvel a román rendszerváltás után. Mikor ő is úgy vélte-remélte, hogy a felettünk uralkodó szellemnek egyiptomi sötétsége után megérkeztünk az ígéret földjére; szájkosaras évtizedek után a sajtószabadság kánaáni világába. Egyházi folyóirat főszerkesztőjeként láttam őt akkor; fáradatlan munkában sugárzott. Zseniális képességeinek teljében tervezte már a cenzúramentes szabad szárnyalás műveit.

Bizonyos, hogy munkásságának új nagy korszakát kezdte el. Az életmű szerves folytatásaként készült dimenzióbeli váltásra egy porrá omlott diktatúra felett, amelynek paranoiás védelmezői egy életen át üldözték őt, mindétig fölújítva abszurd vádjaikat, miszerint: Bajorral szemben szüntelenül fokozni kell a proletár éberséget! Mit művel ugyanis ez a burzsoá csökevény? Mérgezett vitriolba és arzénben pácolt epébe mártott tollával maszlagolja olvasóit, hogy eltántorodjanak a sokoldalúan fejlett szocializmus fényes csúcsaitól. Enyhe parafrázisban Bajor idézte ily módon némely kritikusát, és titkon a markába nevetett. Észlelik hát szavainak és ábrázolatainak többértelműségét. Vagyis, hogy nem a rendszer arcát éktelenítő pörsenést, hanem az ember természetétől idegen totalitárius hatalmat szatirizálja. Mint mondották: visszaél a pártos kívánalommal, mely hangzott ekképpen: pellengérre hurcolni mindent, ami nemes eszméink hitelét rontja, de csak nagy gonddal, magasztos ügyünket féltőn-óvón, hogy a kritika legyen mindétig vallomás is egyben: hisz nem ellened, csak érted haragszom, te drága…! Bajor pedig éppen hogy ellene lázadt. A szónak legnemesebb értelmében vett européer volt. Nemzedékének legműveltebb entellektüeljeként valósággal fizikai szenvedést érzett a proletkult mezei gyalogosai közt. Ritkán csillapodó, morális indulatiságban élt és írt. Mikor élőszóban, „baráti csevegésként” szedte le az eget s vonta magára a hatalom haragját és titkosrendőrök figyelmét; mikor a közönséges hogyésmintvagyunkra vitriolosan szellemes blaszfémiát akasztott a pártállamiság nyakába: már-már önpusztítólag zúgatta át idegrendszerén újra meg újra mindazt, ami írás közben is megviselte már. Szellemes fordulataival harsány kacagást keltett mindétig, de többen élvezték a társaságát – barátságát is –, mint ahányan kritikai elismerésben méltatták rendkívüliségét, írói nagyságát és emberi értékeit. Holott ővele egyazon sorsnyomás alatt küzdő kortársak érzékelhették a „szilveszterkor kacagtató ember” abszurdjainak drámaiságát is. Csodáltuk rendkívüli műveltségét, könnyed, otthonias eligazodását a történelem és kultúrhistória bármely földrajzi pontján és minden korszakában. Félelmetes memóriával használta fegyverül a jelen idejű nyomorúságunkra világító párhuzamokat. Bosszús cenzorai lexikonok segítségével kutatták írásaiban az úgymond rejtett viperafejeket. Ilyet akkor is találtak, ha Bajor mikulásként mesélt valamit a gyerekeknek. Ama szájkosaras idők szellemi vámtisztjei jól tudták, hogy a humor és szatíra mestere valósággal személyes sértésként szenvedi meg az önkény garázdaságait. Megszenvedi és följajdul, tiltakozásba kezd, káromkodós nevettetésbe. Ha visszagondolunk a sokoldalúan fejlett szocializmus bajori kórleleteire, érthetőbbé válik annak törvényszerű összeomlása is.
Mik estenek meg többek közt velünk a kommunizmus kelet- európai évtizedeiben? Íme Bajor diagnózisa. Marxi eszmék kísérleti egerévé lett az ember. Kulturális-nyelvi mivoltában etnikai halálra szánták, ha Romániában magyarnak született. Reves dogmák szajkózójaként sínylődött az értelmiségi. Százarcú kényszer züllesztette udvari énekessé a költőt. Földi paradicsomként ábrázoltatott az utópia; egyenruhás eszmék és gondolatok sivárságában ritka jelenséggé lett a saját vélemény, amelyet eszmei kihágásként büntettek, ha gazdája meg nem tagadta önmagát. Az önmegtagadás pártállami követelménye különösen fájdalmas része volt Bajor Andor pályafutásának. Következetes ellenzékiségben megőrzött szellemi tisztessége miatt gyakorta büntették, kenyérkereseti gondokkal sújtották. Némelykor – így írta volt – útonállónak is elment volna, ha az országnak legalább útjai lettek volna.

Mindenek ellenére: Bajor Andor életműve a korszak látványos és szomorú megalkuvásai nélkül, a nagy írók szuverén szellemisége szerint alakult és teljesedett ki a nyolcvanas évek végéig. Mikor is tömegek lázadásában a diktatórikus rendszer összeomlott. Pusztulásában – alapvető gazdasági okok között – annak is szerepe volt, hogy minden erejét a fennmaradására összpontosította. De miért ne tennők hozzá, hogy a művészet titokzatos és fölmérhetetlen tudati, eszméltető hatásával Bajor Andor is beírta nevét a szellemi szabadságharcok történetébe.

Amire egész életében vágyott: a sajtószabadság alig egy évre adatott meg neki. 1991 januárjában ő is elment a mindenek útján, a magyar irodalom halhatatlanjai közé.
Könyvalakban meg nem jelent írásainak e gyűjteménye is túléli azt az időt és kegyetlen önkényt, amelynek bátor tagadásaként született. Politikai rendszerek mulandóságában múlhatatlan az emberi lét művészi ábrázolása.

(Előszó a 2006-os kötethez)

Sütő András

Bajor Andor

Hideg telek

Ma már a meteorológusok (vagy inkább időjósok?) sem vonják kétségbe, hogy általában télen szokott a leghidegebb lenni. Ezt a szakemberek sokáig vitatták, de a meteorológusok (vagy inkább az időjósok?) vezetősége nemrégiben kimondotta, hogy a mi éghajlatunk alatt a tél minősül a leghidegebb évszaknak – és ez az álláspont most már határozat rangjára emelkedett. Mindenesetre hálásak lehetünk a vezető meteorológusoknak, hogy a vitatott kérdést körültekintéssel és a nagyközönség számára kielégítő módon oldották meg.
A szakemberek álláspontját nemcsak az érvek és ellenérvek alakították ki, hanem a hagyomány is.

Hogy mennyire helyesen jártak el a meteorológia vezető személyiségei, azt számos, múltból vett példa is bizonyítja.

Jellemző eset volt az 1585. január tizenkettediki tünemény, amikor Nagytyukod helység városbírája beszédet mondott a polgárokhoz, s csizmája úgy odafagyott a városháza lépcsőjére, hogy őt csak a tanács négy tagja tudta kihúzni belőle, a legnagyobb erőfeszítéssel. Maga a csizma február 21-ig volt a lépcsőhöz fagyva, amikor is az idő megenyhült, és a város egyik polgárának sikerült a lábbelit ellopnia.

Hasonló kemény téli időjárás volt 1618 első hónapjaiban: az akkori leírások szerint úgy összefagytak a kalendárium lapjai, hogy a lakók nem tudtak lapozni benne, és így még márciusban is azt hitték, januárius van. Miután a lapok felengedtek, egyszerre tartották meg az összes elmaradt névnapokat, de még mindig olyan hideg volt, hogy névnapjárás közben kilenc Sándor, öt József és tizenegy Benedek fagyott meg.

Reá három évre – szintén január hónapban – egyfolytában olyan sűőűn esett a hó, hogy hiába harangoztak, a hóesés teljes egészében elnyelte a harangszót. Ezért leváltották a harangozót, de utódja se járt másképpen. A hónap folyamán öt harangozót bocsátottak el, mígnem a kántor tett próbát, de látván az eredménytelenséget, mérgesen elkiáltotta magát a toronyból: ,,Hogy azt az ördögadta teringettéjét a seprűre való Kurafia ebanyjának”. A kántor szerencsétlenségére éppen akkor állt el a hóesés; a káromlást az egész falu meghallotta, és így a harangozók után a kántort is kiseprűzték hivatalából.

Más alkalommal olyan hideg volt január végén, hogy az iparos legények megfigyelése szerint január harmincadika és harmincegyedike teljesen lefagyott – és a megmaradt január huszonkilencedikén követelték a havi bérüket. Minthogy a mester nem akart fizetni, az ügy a bíró elé került, aki – miután kapott egy akó bort a legények pártfogóitól – visszaemlékezett arra, hogy január végén valóban szokatlanul hideg volt, és összehúzódtak a napok.

De ha a januári jeges időjárásra keresünk példát, nem kell annyira visszamennünk a történelemben.

Például velem is előfordult, hogy 200 lejt tettem a pénztárcámba, és kimentem a nagy hidegben a piacra.

Mikor a piacon előveszem a pénzt, kiderült, hogy két ötlejes volt nálam, mert a rendkívüli hideg hatására a bankó megfagyott és összehúzódott. Azóta is melengetem a két ötlejest, hátha kiengednek, és felveszik előző térfogatukat.

De a januári hideg a kép- és szoborkiállításokon is nemegyszer érezteti hatását. A szobrok igyekeznek visszabújni a kőbe, a képek pedig deformálódnak – arcuk lila, az orruk vörös lesz, ha egyáltalán felismerhetők.

Színházban is éreztem már a január zordságát. A színészek elgémberedetten, botlábon jártak, jegesen beszéltek, és a taps is belefagyott a levegőbe. Egyedül a súgó érezte jól magát fűtött kuckójában; mindenki mást majd megvett az isten hidege.

(1976)

In: Bajor Andor: Angyal Bandi illemtana. Humoreszkek, paródiák, 1959–1989. Szerkesztette Nagy Pál. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s