Farsangot temettek Alsósófalván

Szanpadon a Pipacsok
Színpadon a Pipacsok (Farkas Antal felvétele)

A hagyományőrzésről híres sóvidéki faluban idén is kétnapos rendezvénysorozattal zárták a farsangot. A vígsággal telt ‘fársángi’ tobzódás ugyan ebben az esztendőben nagyon rövidre sikeredett, de ez különösebben nem zavarta meg a falusiak lelkületét, sőt igyekeztek minden belesűríteni a szűk időbe. És ebbe a két napba is.

Kedden délután hat órára a művélődési házban gyűltek össze az érdeklődők – vendégek és helyiek töltötték meg a nem túl tágas termet -, ahol a helyi hagyományőrzők mellett székelyszenterzsébeti és székelykeresztúri műkedvelőket láttak vendégül.

Ilyés a színpadon, illetve a fellépők, kicsik és nagyok vegyesen (Farkas Antal felvétele)
Ilyés térfoglalása a színpadon, illetve a fellépők, kicsik és nagyok, vegyesen (Farkas Antal felvétele)

A faluban nem ismeretlen a Pipacsok Néptáncegyüttes, amelyet László Csaba koreográfus vezet Székelykeresztúron immár több mint harminc éve. Annak rendje és módja szerint – a meghirdetett program szerint – színre kerültek az együttesek, a helyi Fonó Hagyományőrző Csoport és a Gyermekláncfű Néptánccsoport, a Cickom Néptánccsoport Székelyszenterzsébetről, a Pipacsok Székelykeresztúrról, s az ugyancsak székelyszenterzsébeti Erzsébetkórus. Az előadás előtt Bokor Sándor, Parajd község polgármestere a ‘leghagyományőrzőbb falunak’ nevezte Alsósófalvát és rövid beszédében sok sikert kívánt a továbbiakhoz. A polgármester talán nem is előadásra gondolt, hanem úgy általában éltette és biztatta a hagyományokhoz ragaszkodókat és a ragaszkodást életben tartó pedagógusokat, lelkészeket és világi értelmiségieket, az egész közösséget, hiszen nép nélkül, közakarat nélkül semmi nem létezhet.

Nem tudjuk, hogy másnak feltűnt-e, de mi úgy láttuk, hogy Ilyés idén nagyobb murkot kapott. A szervezők arra gondolhattak, hogy nem vagyunk egyformák, vannak méretbeli különbségeink, s nem jó, ha folyton a szerényebb teheségeket villantjuk. Úgyhogy idén nagyobb volt ilyen szempontból a hozzáadott élmény, a vizuális örömoket növelendő (Farkas Antal felvétele)
Nem tudjuk, hogy másnak feltűnt-e, de mi úgy láttuk, hogy Ilyés idén nagyobb murkot kapott. A szervezők arra gondolhattak, hogy nem vagyunk egyformák, ahogyan lelki-szellemi képességeink is egyénileg változnak, úgy mutatkozhatnak meg méretbeli különbségeink is, s nem jó, ha folyton a szerényebb ‘tehetségeket’ villantjuk. Úgyhogy idén nagyobb volt ilyen szempontból a hozzáadott érték, s emiatt a várható élmény is, a vizuális örömöket növelendő. A fotón egyébként, az érdemei végett kiemelt Ilyés mögött – a háttérben – az Erzsébetkórus látható (Farkas Antal felvétele)

Jól érzékelhette a néző, hogy ‘Alsón’, ahogyan ezt a falut sóvidékiek röviden nevezik, megvan az utánpótlás, a legkisebbek, a nagyobbak és a felnőttek egyaránt részt vesznek a műkedvelői munkában, népdalaikat, táncaikat örömmel tanulják és használják a közösségi rendezvényeken, illetve eljutnak más településekre, hiszen a korábbi napokban Gyergyóban jártak egy farsangi találkozón, azelőtt meg Székelykeresztúron. Léteznek települések közti kapcsolatok, amelyek olykor abban is megnyilvánulnak, hogy egymás programjait időnként vendégszerepeltetik. A farsangtemetés csak a jéghegy csúcsa, az esztendő folyamán itt sok emlékezetes esemény történik, amelyet nem a kinti világnak, hanem önmaguk örömére szerveznek Alsósófalván.

László Csaba koreográfus szabadkozott, hogy a Székely Dorottyából csak egy részletet tudnak itt előadni – a bemutató február 12-én lesz törzshelyükön, a székelykeresztúri Művelődési Házban -, hiszen akkora stábbal dolgoznak, amelyet különböző városokból verbuváltak, hogy azt csak ritkán tudják a produkcióhoz összehívni, s tulajdonképpen minden előadás egyedi lesz. Egy rövid ízelítőt kapott, benne Csokonai kétszáz év múltán székelyesített üzenetét is, s kedve kerekedett mindenkinek, hogy majd megnézze az “igazit”, de a koreográfus megnyugtatta az érdeklődőket, hogy ez reménytelen, hiszen a keresztúri terem csak kétszáz férőhelyes, egyáltalán nem biztos, hogy nagy tömegeket tudnak magukhoz csábítani. Sajnos. Talán akkor, ha felvétel készül valamelyik előadásukról vagy fellépnek valamelyik jelentősebb fesztiválon.

Az előadást hajnali ötig tartó bál követte. Mi magunk nem vettünk részt ezen, de szerdán reggel, amikor visszatértünk a hely színére, jól látszottak a jellegzetes nyomok, bár erősen locsolták a padlózatot és szorgos kezek seperték tisztára a kultúrházat és környékét. Szalonképessé vált a nagyterem, s ott gyülekeztek a szabadtéri ‘merényletre’ készülődő érintettek és érdeklődők. A terv szerint, 10.00 órakor indulhatott is a menet.

Az esti előadáshoz kölcsön adott Ilyést ‘üzembe helyezték’ a kísérők, s zeneszó kíséretében kezdetét vette a szertartás. Ez nem más, mint egy sajátosan kifordított vidám temetés. Az asszonyok által varrt Dobai Ilyést – a meghóttat – körbehordozzák a faluban, az előre megbeszélt stációknál megállnak – általában 10-12 ilyen állomás van, de ezek száma évenként változhat -, a végtisztességtevők közül kiválasztott pap és szószóló, illetve a siratóasszonyok előadják minden egyes alkalommal, hogy mi történt Iyéssel, aztán csárdást, szökőst, körtáncot járnak, s miután a “gyásznép’, a zenészek és a bámészkodók elfogyasztották a kör- és a vidám-gyászmenetet fogadó vendéglátó gazdák által felkínált szendvicseket, sült pityókát, csörögét, süteményeket, bort és pálinkát, zene- és énekszó kíséretében indulnak a következő stációhoz, majd visszaérkezve a központba Ilyést elhamvasztják és a vidám társaság bevonul torozni a kultúrba.

Ez a ma már majdhogynem egyedülálló szokás sajátosnak számít a Sóvidéken. Homályba vész, hogy a vidám temetés miként, s hogyan maradt fenn, de a helybeliek minden ide vonatkozó ‘szereplési’ részletet pontosan ismernek. Nem kell ehhez különlegesebb forgatókönyv, az emberek tudják, hogy kinek mi a tennivalója.

Az Ilyést kísérő végtisztességtevők gyülekezete Fotó: Szabó Károly
Az Ilyést kísérő végtisztességtevők gyülekezete – indulás előtt (Fotó: Szabó Károly)

A húshagyó kedden tartott bál egyenes következménye, hogy másnap – immár hamvazószerdán – a falu apraja-nagyja részt vesz ebben a bolondozásban. Hetven-nyolcvan éve a környező településeken is élt még ez a szokás. Főként a protestáns (református, unitárius) lakossággal is rendelkező falvakban (Parajdon, Felső- és Alsósófalván). A katolikus többségű Korondon csak éjfélig tarthatott a húshagyókeddi bál, amikor a megyebíró elvette a cigányok nyírettyűjét, és böjtöt parancsolt. Ugyanez történt a szomszédos Atyhában is, amikor elütötte a tizenkettőt az óra, a nótát béhúzták, s az emberek hazamentek. A református Siklódon az volt a szokás, hogy éjfélkor a falu központjába vonultak, ahol a helyi lelkésszel együtt, óesztendei és világi énekekkel búcsúztatták el a farsangot.

Akárcsak tavaly, most is részt vettünk a programon. Helyszínbejárást végeztük, arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen változások következtek be a faluképben. Azt szoktuk mondani, hogy az építészeti imperializmus ide is erősen betette a bokáját. Látszólag megmarad ugyan valami a népi értékekből szellemi szinten, a külsőségekben, de csak akkor igazán látványos a folyamat, ha az építkezési kultúra is őrzi a sajátosságait és a falukép minél több elemet megtart a régiből, hiszen turizmus szempontjából sem lényegtelen a vizuális élmény. A látható és érzékelhető változásokról egy következő írásunkban számolunk be a közeljövőben.

Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s