A Székelyudvarhelyen élő fotográfus kedvelt témái közé tartozik az emberi arc és a természeti környezet ábrázolása. Női portrékból több tematikus kiállításra való anyagát láthatta az érdeklődő közönség az utóbbi években. Dávid Botond a közelmúltban állította össze azt a huszonkét munkából álló sorozatot, amellyel a székelyföldi női viseletet mutatja be. Ez a válogatás jut el most egy kiállítás erejéig Brüsszelbe a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (Hun.In.Eu) anyagi támogatásával és a Balassi Intézet ottani fiókja partnerségi együttműködése jóvoltából.

A fényképész így vall a művek létrejöttéről: “Fotósként évek óta kísérem a Boróka néptáncegyüttest, rögzítem a fellépéseiket, dokumentálom az utazásaikat. A turnék alkalmával gyakran kerültünk olyan helyzetbe, hogy el kellett magyaráznunk, hogy bár Romániából jöttünk, mi tulajdonképpen magyarok vagyunk, jobban mondva: székelyek. A fesztiválok szervezői ezt sok esetben tudomásul is veszik, a továbbiakban is szívesen hívják rendezvényeikre a csoportot, Romániából egyedüliként.

Az országot képviselve, a Boróka a székely néptánc és népviselet jóvoltából rendszeresen díjakkal érkezik haza. Egy esetben elhatároztam, hogy utánanézek a népviseletnek. Főleg a női ruházatnak. A szakirodalmat kutatva észrevettem, hogy igazán szépen, úgymond alkotói igénnyel készült népviseletes fotókat ritkán találni. Mindenhol ugyanaz a sablonos beállítás, csípőre tett kézzel, szemből pózoló menyecskékkel. Ekkor érett meg bennem a gondolat, hogy ezzel a témával megérné komolyabban foglalkozni. Mivel az együttessel állandó a kapcsolatom, a leányok és a ruhák is rendelkezésre álltak. De volt még másik két kiindulópont is. Az adott, történelmi okokból fakadó társadalmi helyzetünk. És enyhe büszkeség is, nyilván.”

Isztambuli emlék

Hosszú sorokban vonultak a különböző országok népviseletbe öltözött fiataljai, végig a tengerparti sétányon. A helyiek jó vendéglátókhoz méltóan üdvözölve integettek a csoportoknak és mosolyogva, fennhangon olvasták a táblákon levő feliratokat, azonosítva ki milyen néphez tartozik – mesélte a fotográfus -, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Albánia, Argentína, Kirgizisztán, és még vagy húsz nemzet képviselői vonultak fel. Lassan feltűnt Románia csoportja is, élén a nemzeti trikolórt boldogan lobogtató török fiatallal. A zászlóvivő fiú mögött vonuló, népdalokat éneklő tizenéves párocskák népviseletben voltak, s az avatott szem számára azonban mégsem állt össze a kép.

Nem tűnt egyáltalán románnak ez a küldöttség. A sétányon szinte sorfalként álló helyi török lakosság vidáman szólítgatta a fiatalokat, próbálgatták párszavas román szókincsüket. A gyerekek rezzenéstelen arccal, énekelve haladtak tovább, szinte ügyet sem vetve a barátságos helyiekre. És akkor egy feltételezhetően ott élő román ember odament a csoporthoz, üdvözlően kezet nyújtott a csoport vezetőjének, testvérnek szólította, és barátságosan érdeklődött, hogy melyik vidékről érkeztek, hiszen ő ilyen román népviseletet még nem látott. – Din Ţinutul Secuiesc! (Azaz: A Székelyföldről!) – hangzott a válasz. Az érdeklődő erre nagyot nézett, zavartan elmosolyodott, majd sok sikert kívánva visszatért a nézelődők közé. Látszott rajta a meglepettség, és szöget ütöttek a fejébe az ott látottak és hallottak.

Meglepett a változatosság

Ilyen és hasonló benyomásoknak engedve elhatároztam, hogy feltérképezem a környékünk népviseletét. Nagy lendülettel láttam munkához. Felületes tájékozottságom alapján úgy tudtam, hogy nincsen nagy különbség a különböző vidékeken használatos népviseleti ruhadarabok között, s ami különbség mutatkozik, azzal foglalkozzanak a néprajzosok és a viseletkészítők. Minél többet olvastam a vonatkozó szakirodalmat, a felfedezés öröme annál jobban áthatott. Meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora a változatosság!

Tulajdonképpen minden székely falunak és környékének megvolt, s ha felfedezzük újra, megvan ma is a maga jellegzetes székelyruhája. Úgy működött hajdan, mint egyfajta személyi igazolvány, tudták a viselőjéről honnan való, megállapítható volt családi és anyagi helyzete, sőt akár a vallása is, egyszóval minden, ami annak idején fontos volt és meghatározta az identitást.

Miből áll a székely női viselet?

Az öltözet összetétele nagyjából mindenhol megegyezik, csak díszítésében és színeiben vannak jelentős eltérések. Egy jellegzetes székelyruha a következőkből áll: két darab alsó szoknya, felső szoknya, ing, mellény, kötény, bőr csizma vagy cipő.

A példa kedvéért a vargyasi női viselet fő jellemzői: az első alsószoknya egy duplán csipkézett egyenes (szűk) szoknya, amelyet két rend csipke díszít; a következő alsószoknya már bő, derékból gazdagon ráncolt és középtől lefele egy külső borító része van, darázsfészkes varrással gazdagítva, mely kellően biztosítja majd a felső szoknya borulását, ennek az alsószoknyának mindkét része széles csipkében végződik; a felső szoknya piros színű, mely szintén két részből áll; a két részt egy két soros keskeny fekete bársony csík választja el, a felső része szintén gazdagon ráncolt, az alsó része egyenletesen elosztott hosszanti hármas lerakásokat tartalmaz, az aljától két ujjnyira egy hármas keskeny fekete bársony csíkozás található; az ing hosszú ujjú, csuklóban húzott és csipkével díszített, akár csak a gallér, a mellrész díszítése: sűrű lerakás, melyet keskeny csipke szegélyez; a mellény alsó részét egy széles fekete bársony pánt szegélyezi, melyet egy keskeny bársonycsík kísér végig, a hátsó részét hosszanti irányban keskeny fekete bársony ékesíti. A mellény felső részét piros-fekete fogazat díszíti.

Az öltözetek kiválasztásánal elsősorban a környék, vagyis a Székelyföldi viselet volt a fő szempont. A közel 12.500 négyzetkilométernyi térség népe mélyen gyökerező büszkeséggel kötődik szülőföldjéhez, itt él egy tömbben a legnagyobb, az anyaország határain túli magyarság, becslések szerint 700 ezer fő. A sorozatban található egy mezőségi népviselet is, mely a hagyományosnak mondott Székelyföldön, a “tisztán” székely-magyarok által lakott területen kívül fekszik. Illő bemutatni, s ezt Dávid Botond is fontosnak találta, két román népviseletet, amelyek a Székelyföld északi (Marosfő), illetve déli (Kőhalom) pereméről származnak, és tett ezt, nem utolsósorban, azzal a szándékkal, hogy összehasonlítási alapot adjon a két szomszédnép hagyományos öltözködési kultúrájáról.

A modellek gyakran helyiek

Igyekeztem mindig arról a vidékről választani, ahonnan ők vagy a szüleik származnak. Mivel a Boróka középiskolás diákokból áll, amolyan gyűjtőegyüttes, amely nem kötődik egyetlen líceumhoz, hanem a városból verbuválja tagjait, ahol gyakorlatilag egész Udvarhelyszékről, de a szomszédos vidékekről is tanulnak fiatalok, viszonylag könnyű dolgom volt – nyilatkozta a fotográfus -, de azért nem sikerült minden viselethez helyből való leányt találnom. A sorozat azonban folytatódik. Két kép kivételével már 2015 őszén átadtam a szervezőknek az anyagot, az után egy román viseletről és az etédiről készült új fotó.

Mivel más vidékek iránt is érdeklődni kezdtem, arra gondoltam, hogy semmi akadálya a román és a szász viseletek bemutatásának, egy nagyobb projekt keretében pedig körbejárhatom a teljes Kárpát-medence minden néprajzi tájegységét – nyilatkozta beszélgetésünk befejezésekor Dávid Botond -, úgy látom erre a kezdeményezésre idehaza és külföldön is van kereslet; úgyhogy a többi tervet, az amerikai utazást és az ottani bemutatkozást egyelőre jegelem. Izgalmas és szép témakört találtam, amelyben akár évekig tudok majd dolgozni.

Dávid Botond Székelyudvarhelyen született (1972). Első mestere édesapja, Dávid Sándor volt, maga is kiváló fotós, aki igen színvonalas és népszerű fényképészetet működtet a városban az 1970-es évek óta. Az ifjabb Dávid számára a kamaszkorában ajándékba kapott Zorki kamera jelentette a következő lépést a képírásban. A Magyar Televízónál operatőr-kurzust (1991-1992), a Fotográfus Alapítványi Főiskolán szubjektív dokumentarista képzést végzett (2003-2004), majd a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF) kommunikáció-marketing-közgazdász szakirányon szerzett oklevelet (2012). Az utóbbi húsz esztendőben tucatnyi egyéni és csoportos kiállításon szerepelt bel- és külföldön egyaránt. Emlékezetesek a női archoz kapcsolható fényképkölteményei, amelyeket egy-egy mozdulat vagy hangulat ihlet (Szőke vagy barna?, A mi lányaink, A láthatatlan férfi), illetve az I’m your man, amelynek “százarcú emberként” Berecz Edgár, a világutazó-gasztronómiai szakíró volt a modellje. 

Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton