Havasi történetek

Csoma Pista bácsi háza
Csoma Pista bácsi háza

Valaki a napokban emlegette, hogy síelni volt a Hargitán. Ez hozta bennem elő újra ezt az emléket… Micsoda csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita!
Ott élt a legendás hírű menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt hozzá oda felmenni, bár megközelíteni bizony nehéz munkába került.

Egyik útvonal Csíkrákosról indult

Ez egy hosszú, húsz kilométeres gyalogtúra. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalogút várt ránk. Ma már persze gépkocsival mehetünk a faluig. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7–800 méteres meredek kaptató.

A másik Kápolnásfaluból

Ez rövidebb, de nehezebb út. Közepe táján van egy kemény kaptató a ”döglesztő”. Kápolnásfaluba autóbusszal lehetett érkezni.

A csúcs - 1801 m (Szabó Károly felvétele)
A csúcs – 1801 m (Szabó Károly felvétele)

Ha előre értesítettük, akkor Csoma Pista bácsi elénk jött, hogy segítsen, s utat mutasson.
Egy téli sítúra alkalmával szánt is fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Akkor több napra készültünk, és Csoma Pista is velünk jött. A lovas-szánon volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat a szán mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van, siet. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen eltűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe Pista bácsi. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjainkat felvettük a hátunkra, hogy könnyítsünk a terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk mi is.
Lihegve értünk a tetőre és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.

Csoma Pista bácsi temetése
Csoma Pista bácsi temetése

Csoma Pistáról sok történet keringett. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta szarvas agancsból csodálatos szobrocskáit, havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben, amit a küzdelem hevében az állat a hátsó lábaival ejtett. Csúnyább fegyver az még a félelmetes fogaknál is! Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva mégis túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját.

A havas nem szereti az ittas embert

A menedékházat a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozta, és Csoma Pista az ö alkalmazásukban állt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg mindennel, ami még kell.
Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet (!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Kakukkfűből, málnaszárból, áfonyalapiból készült. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a havas nem szereti az italos embert – elveszejti.
Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezett be a csoporttal, lemaradt, késett, addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére.

A Madarasi menedékház és környéke, 2015 január (Szabó Károly felvétele)
A Madarasi menedékház és környéke, 2015 január (Szabó Károly felvétele)

A felelőtlenség sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. De nem a Hargitán.

A hegynek törvényei vannak

Szép késő nyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így eléjük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett, ami tíz kilométernyire van a hegytől – a Déda nevű nagyobb állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt értesítette, hogy itthon vagyunk.
Az esti letolást megérdemeltük és megjegyeztük!

(„Átölel a furcsa didergés:/ egy angol dal lesz egyszer a hazám” – írja az 1943-ban született Király László Erdélyi ősz című versében. In: Amikor pipacsok voltatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,1982.)

Nem csak öncélú kirándulók voltunk.
Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek.

Tévedésből egy másik magaslatra

Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrzőpontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső pontban levők indultak. Következő ellenőrzőpontnál levő bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább, minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon ők is végigjárták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendben hagytunk-e. A szemetelést például sehol nem tűrtük! Végül a csapatokkal együtt indultunk vissza. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. A sereghajtók természetesen a bírók, akik mindig tapasztalt, régi természetjárók. Azon a délutánon olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túravezető utolérte az utolsó gyalogolót, az egyik versenybírót. A jó út meg ott volt tőlünk 100 méterre.

Körpanoráma a Csíki-medence északi részéről; benne távolról a Madarasi Hargita is:

Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes völgybejáraton, és egy párhuzamos patakvölgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető, az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Elvarázsolt a havas szépsége! A Nagy Hagymás helyett a Felső mező nevű hegytetőre másztunk ki. Erre persze csak este derült fény, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen beazonosítottuk a mi kis külön túránk útvonalát.
Az elvesztett verseny helyett kárpótolt az élmény – a havas!

Forrás: Héttorony/ dr. Bige Szabolcs

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.