Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról

Barabás László néprajzkutató
Barabás László néprajzkutató

November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője (Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015) beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda. Az alábbiakban Bölöni Domokos baráti köszöntője olvasható.

A kötet címlapja
A kötet címlapja

Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.
Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.

otthon_6
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenádotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára.
Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken.
Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi.
Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző.
Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!

Bölöni Domokos

Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján.

One thought on “Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.