A pénz – boldogít, de nem a legfontosabb

SzK_05324A székelyudvarhelyi Városi Könyvtár vendége volt Farkas Attila, aki az egyetem elvégzése után megjárta a nagyvilágot, előbb az Egyesült Államokban, aztán Kanadában, majd Angliában vállalt munkát. Ez év elején hazatért, Csíkszeredában él és egy szoftverfejlesztő cég munkatársaként dolgozik. Azon kevesek közé tartozik, aki hazajött és itthon képzeli el a jövőt. Élményeiről könyvet írt, amelyet bemutatott az udvarhelyi olvasóknak is. A beszélgetés a könyvbemutató kapcsán készült.

– Alsósófalván születtél, kisebb-nagyobb kitérőkkel innen indultál a nagyvilágba. A falusi környezetből való indulásod adott-e valami pluszt, amivel jobban tudtál érvényesülni?

– A falusi környezetben az ember elsősorban azt tanulja meg, hogy meg kell dolgozni mindenért, ha eredményt akar látni. Másrészt a falusi környezet nem tudott nyújtani sok mindent, ami a külföldön való érvényesüléshez szükséges, ilyen például a nyitott gondolkodásmód, tapasztalat. Az új dolgokra való nyitottság, a változásra, fejlődésre való hajlam inkább jellembeli dolgok, amelyek nem attól függnek, hogy honnan indultál.

– Milyen tervekkel és mikor kezdődött a kirándulásod?

– Az egyetemi évek alatt vetődött fel először a külföldi munkavállalás gondolata, hiszen a diákstátusz lehetőséget adott arra, hogy a nyári szünet alatt kulturális csereprogramokon vegyek részt. Így került képbe Amerika, ami számomra különleges országnak számított. Nem csak azért mert Hollywood-i filmeken nőttem fel, hanem mert számtalan könyvet is olvastam a régi amerikai világról – legyen itt szó western könyvekről vagy amerikai polgárháborús történetekről. Az „Újvilág” egyfajta romantikus képe élt bennem, és mindenképp szerettem volna megtapasztalni, milyen az élet az óceánon túl. Azt hiszem a legfontosabb célkitűzések egyike a tapasztalatszerzés volt, de szintén fontosnak tartottam az angol nyelv gyakorlását is és nem mellesleg célom volt annyi pénz gyűjteni a nyár alatt, amivel fedezni tudom a következő egyetemi évemet.

Farkas Attila és beszélgetőtársa, Kolumnbá Gábor mérnök-egyetemi oktató
Farkas Attila és beszélgetőtársa, Kolumnbá Gábor mérnök-egyetemi oktató

2006-ban, másodéves egyetemistaként próbálkoztam először, de akkor visszautasították a vízumkérelmemet, a gyenge angol nyelvtudásomra hivatkozva. Sajnáltam, és most is sajnálom, hogy ez így történt, mivel ma előrébb tartanék, ha az akkori tapasztalataimat is a hónom alá tudtam volna csapni az azt követő években. De a kudarc ellenére nem adtam fel, a következő évben sikerrel vettem ezt az akadályt is és ekkor elkezdődött – ahogy fogalmaztál – a kirándulásom.

– Hány évet töltöttél külföldön, milyen országokban? Volt-e honvágyad? Tudatos volt-e az ott eltöltött idő, tudtad-e, hogy csak ideig-óráig maradsz?

– Habár ez a kulturális csereprogram csupán arra adott lehetőséget, hogy néhány hónapot töltsek el Amerikában, ez pont elég volt nekem. Sokan választják azt az utat, hogy kint felejtik magukat és nem jönnek vissza miután a vízumuk lejárt, de én nem szerettem volna élni ezzel a lehetőséggel. Pedig lett volna erre esélyem többször is, hiszen 2007 után 2009-ben és 2010-ben is Amerikában töltöttem el a nyaramat. Ha ezeket összeadjuk, akkor elmondhatom, hogy majdnem 1 évet töltöttem Amerikában. Ennyi idő alatt felnyílt a szemem, és azt láttam, hogy annak ellenére, hogy ott jobb az életszínvonal, az ottani emberek cseppet sem boldogabbak, ott is mindenki hordozza a saját keresztjét: hitelek lebegnek a fejük felett, az iskola egy vagyonba kerül, az egészségügy úgyszintén és magánéletben is nehezebb megtalálni az egyensúlyt a rohanó világ és az individualista szemlélet miatt.

A szerző dedikál
A szerző dedikál

Mivel ezek rövid időszakok voltak, nem mondanám, hogy honvágyam volt. Ha volt is, ez általában az utolsó két hétben jelentkezett, mivel ilyenkor már többet gondolt az ember a hazatérésre.
2011 derekán, szinte azonnal az egyetem elvégzése után Kanadába mentem, ahol 2 évet töltöttem. Ezt viszont már egy hosszabb tervezés előzte meg, már több mint egy évvel korábban tudatosan készültem rá. Nagyon konkrét célokkal vágtam neki ennek az útnak, szerettem volna úgy hazatérni, hogy stabil lábakra álljak a hazatérésem után – a saját lábaimra és nem valamelyik bank által támogatva. A hazatérés nem opció volt, hanem szilárd elhatározásom, hiszen úgy vélem, itthon lehet igazán hasznosítani a kint megkeresett pénzt. Amit az ember két év alatt félretesz odakint, az szinte észrevétlenül szét tud mállani. Torontóban megszoktam a nagyvárosi életet, mégsem merült fel komolyan, hogy ott akarjak élni, hiszen azok az emberek, akikkel fél szóból is megértjük egymást, itthon voltak – és itt hangsúlyoznám a kapcsolatok fontosságát, amikor a hazatérésről esik szó. Akik a legtöbb esetben csak a pénzt látják gondjaink megoldásának, azok nagyon gyakran megfeledkeznek a pénzben nem kifejezhető dolgokról, az ilyen emberek választják végleg a „kényelmesebb” nyugatot.

Kanadát magam mögött hagyva lakást vásároltam Csíkszeredában, tehát a kitartásomnak meg lett a gyümölcse – még ha ennek az is volt az ára, hogy a főállásom mellett sok hétvégémet töltöttem munkával odakint. Ekkor már nem terveztem a külföldi munkavállalást, de egy kényszer szülte megoldásként Angliába kerültem 2014 májusában. Ide is konkrét célok vezényeltek, és az eredetileg fél évesre tervezett ottlétemből csak azért lett 9 hónap, mert olyan lehetőség volt előttem, amit ki kellett használnom. Viszont mindennek lett végül egy mellékterméke is – egy könyv (Az a csodálatos külföld), amit pár hónapja jelentettem meg saját kiadásban –, amiben a fent említett három országban szerzett a tapasztalatokat írtam le, nem kevés tanulsággal. Főként fiataloknak szól a könyv, stílusát tekintve laza, könnyen olvasható, megvan benne a komolyság és a humor is. Nagyon sok szülő is megvásárolta, elolvasta már, akiknek a gyerekei érintettek a külföldi munkavállalás témájában.

– A könyvben többek közt arról is írsz, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés. Ismerősök szerint is sokat kell dolgozni, ám mégis sokkal több pénzt lehet keresni, mint itthon. Csupán a pénz, a jólét képes ott tartani egy életre azokat, akik erről a szép vidékről elmennek?

– Sokkal inkább a remény. A jólétbe vetett remény. Van ennek egy pszichológiai háttere is, hiszen odakint sokkal többet dolgozunk, sokkal inkább hajlandóak vagyunk összeszorított fogakkal tenni a dolgunkat, még ha évekbe telik is, amíg egy picit javítunk az életszínvonalunkon. A tények nem azt mutatják, hogy odakint a pénz és a jólét magától értetődő lenne. Pénz addig van, amíg van stabilnak mondható munkahely, de amint megszűnik az ember munkaviszonya egy rövidebb-hosszabb távra, az ugyanúgy stresszhelyzetet jelent, akárcsak itthon.

Ugyanakkor az emberek hajlandóak hallgatni arról, hogy bizony külföldön sem úgy sült el minden, ahogy elképzelték, hogy a jólét sokkal lassabban vánszorog feléjük, mint ahogy azt várták volna a kiutazáskor. Sokan abba sem hajlandóak igazán belegondolni, hogy családalapítás után igazából kénytelenek a saját jólétüket, életszínvonalukat visszavágni, hogy a gyereknek jó legyen. De mi garantálja, hogy a gyereknek jó élete lesz? Tulajdonképpen semmi. Talán az esélyeik lesznek jobbak, de még egyszer hangsúlyozom, az nem egyenlő a tényleges jóléttel.

Angliát eleve nem láttam nagy szenzációnak, sokkal kevesebb lehetőség van mint az amerikai kontinensen, viszont látva az amerikai fiatalok életvitelét, az is nagyon messze van az álomszerűtől (nagyon sokan két munkahelyen dolgoznak). Hosszabb távon szintén érdemes lenne belegondolni, utána olvasni annak, hogy aki ma bevándorol egy nyugati országba, milyen eséllyel indul, hogy egy ottani középosztály szintjén éljen. Én azt tapasztaltam, hogy erre az esély nem sok, de hogy ne a tapasztalataimra alapozzunk, érdemes elolvasni tanulmányokat, amelyek az amerikai középosztály elsorvadásáról szólnak. Vagyis az a tendencia érvényesül, hogy a gazdagabb még gazdagabb lesz, a szegény pedig szegényebb.

A pénz és a jólét nem állandó dolgok, szerintem pont ezért érdemes ennél előrelátóbban gondolkodni és biztonságos fészket rakni. Ezt szerintem csak itthon lehet megvalósítani és tulajdonképpen a végleges elvándorlás helyett érdemesebb lenne úgy felfogni a külföldi munkát, mint egy esélyt, egy eszközt, amivel jobbá tehetjük az itthoni életünket.

– A fiatalok körében manapság életcél külföldön dolgozni. Mindegy hová, csak el innen a jobb megélhetés, egzisztencia reményében. Mivel biztatod a fiatalokat, miért érdemes visszajönniük?

– Pont ezt látom az egyik legnagyobb veszélynek, a „mindegy hová, csak el innen” mentalitást. Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy hova mész, mit fogsz ott csinálni és milyen lehetőséged lesz tovább lépni. Ezeket nagyon körültekintően át kell gondolni. Én nem hiába terveztem a kanadai utamat több mint egy évig és a döntésem olyan szempontból is helyes volt, hogy Európán kívül töltöttem el a külföldi munkavállalásom e fontos időszakát. Míg Kanadában a jövedelmem 35%-a ment el a havi költségekre, addig Angliában azt tapasztaltam, hogy ez az arány 45-50% is könnyen lehet – mindkét esetben visszafogott életvitel mellett érvényesek az adatok.

Ha valaki menekül itthonról, az nagyon gyakran nem tudatos, mert csak egy cél hajtja: el innen! Ilyenkor nagyon gyorsan, a kiutazást követően lelepleződnek ezek az illúziók, amit a külfölddel kapcsolatban táplálunk – a könyvemben is gyakran megjelennek a realista, illúzióromboló helyzetképek.

A fiataloknak nem lehet megmondani, hogy mit csináljanak, az a maximum, hogy arra tereled a gondolataikat, hogy reálisan – ne csak az anyagi oldalát nézve a dolgoknak – mérlegre tegyék a külföldön maradást és a hazatérést. Az én érveim nem biztos, hogy ugyanúgy alapként szolgálnak másoknak, hiszen én sokat olvastam történelmi könyveket, aminek hatására szinte „hazaárulásként” éltem volna meg, ha gazdasági okokra hivatkozva otthagyom a szülőföldemet, amiért az elődeink harcoltak. Én azt szeretném, hogy a gyerekeim ezt a kultúrát ismerjék meg először, még akkor is, ha netán világpolgárok lesznek majd.

Mivel lehet tehát bíztatni a fiatalokat? Azzal, hogy gondolják át, hogy ha külföldön maradnak, akkor mivel lesz jobb ott nekik 10-20 év múlva. Mi támasztja ezt alá? Az adott társadalmi környezet tényleg lehetővé teszi-e, hogy az egzisztencián kívül, még magasabb célokat is elérjenek? Tudnak-e otthont teremteni ott, nyugodt szívvel alapítanának-e családot, le kell-e mondjanak bármiről emiatt? Bennem különösen rossz szájízt hagyott az, hogy Amerikában sok család tulajdonképpen albérletről albérletre vándorol, mert esélyük sincs, hogy lakást vásároljanak. Talán volt erre esély a 90′-es években, de ez már nem az az Amerika. Ugyanakkor mérlegre kell tenni azt is, hogy az egzisztencia mellett azonosulni tudunk-e a külföldön tapasztalt felszínes kapcsolatokkal, például nehéz eldönteni, hogy kiben bízhatsz meg, nem ismered a múltját, ritkán van idő arra, hogy kiismerd az embertársad jellemét.

– Ha ismét alkalom adódna, vállalnál-e munkát a jövőben távol a szülőföldtől?

– Soha ne mondd, hogy soha – tartja a mondás, de én már csak abban az esetben vállalnék munkát újra külföldön, amennyiben ez rövid távra szólna és feltétlenül a szakmai előrehaladásomat szolgálná. Már elmúltak azok az évek, amikor a kalandvágy és a tapasztalatszerzés volt a fő mozgató rugó, ugyanígy a pénzszerzés sem áll mindenek felett, hiszen annak is van egy határa, amit nem érdemes átlépni, különben csak pénzhajhászás lesz a vége. Van lakásom, van autóm, egyvalamim nincs: hitelem. Innentől kezdve már a nem anyagi dolgokra kell fókuszálni, mert a minőségi emberi kapcsolatok jelentik a pluszt itthon a külföldhöz képest.

Nagyálmos Ildikó/Mihir.ro

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.