Sokáig emlegették a néprajzosok, hogy az élő néphagyományok kutatása terén már a huszonnegyedik órában járunk: lassan és biztosan eljön az idő, amikor nem lesz kutatható közösség, amely a maga archaikus módján, az évszázadok alatt létrejött erővonalak mentén működik és saját értéket bocsájt ki magából. Ez az idő immár bekövetkezett. A Székely népzene és néptánc címet viselő, sorrendben az ötödik értékőrző énlaki konferencia már ebben az utó-korban zajlik, egy posztindusztriális időben, amikor megrendülni látszik a hagyományos Európa, és alapjaiban reng a kereszténység hagyomány- és értékrendszere is. A konferenciának otthont adó faluban ma nincsen elemi szintű iskolai oktatás, nincsen népi zenész, nem táncolják a hagyományos táncokat, s a közösségi alkalmak is megszűnőben; a százhúsz lelkes Énlaka óvodásai már iskolabusszal ingázva, otthonról ismerkednek meg a gyökértelenség első hatásaival…
Ez a konferencia nem (csak) a helyieknek szól, hanem a teljes Székelyföldnek és a Kárpát-medence értékre nyitott magyarságának. Figyelemfelkeltő és feladatokat kijelölő, akárcsak az előzőek.
Minden eshetőségre mondjuk: azért van kapaszkodó, hiszen az utóbbi másfél évszázadban begyűjtött és konzervált értékek tudatos használata által kulcshoz jutunk, amellyel a megfelelő időben kinyitható a múlt ajtaja, amely a (székely) jövőbe vezet, de immár külső segítséggel, értelmiségi érzékkel és kellő empátiával.
Egy emlékező pillantás a Mezőség felé
Épp a konferencia idején értesültünk arról – bár nem tartozik közvetlenül a székelyföldi néprajzi tájegységekhez a mezőségi Magyarszovát, de számunkra fontos és kedves helyszín -, hogy elhunyt Maneszes Márton prímás, kántor, akinek neve elválaszthatatlan az utóbbi évtizedek erdélyi magyar népzenéjétől, a több mint negyvenéves táncházmozgalomtól, hiszen rokonszenves alakja, egyéni hangszertudása folyamatosan kiindulási, hivatkozási alap volt a zenészek és a kutatók számára.
Maneszes Márton 1939-ben született Magyarszováton. Mivel családjában egyetlen fiúgyermek volt, a hatodik osztály elvégzése után nem engedték továbbtanulni. Édesapja – mintegy kárpótlásul – hegdűt vásárolt számára, amelyen autodidakta módon kezdett tanulni és játszani tizennégy éves korától kezdve. A helyi cigányoktól, parasztzenészektől „lopta” el a dalokat, amelyeket egyedül gyakorolt. Tizenhat évesen egy lakodalomban édesapja odavitte Vintilla Márton prímáshoz, elkérte annak hegedűjét, s amikor játszani kezdett rajta, akkor halhatta meg a közönség, hogy mit sajátított el magánszorgalomból. Ettől kezdve egyre többször hívták meg különböző alkalmakra muzsikálni. 1963-ban elvégezte a kántorképzőt, s így falujában a református gyülekezet kántora lehetett. A Ceausescu rezsimben két évre eltiltották a zenéléstől, amelynek fő oka a külföldi – legtöbb esetben magyar – fiatal zenészekkel fenntartott adatközlői kapcsolatrendszere volt. A rendszerváltás után enyhült körülötte a helyzet, többször járt Magyarországon, sok felvételt készítettek vele, és különböző táborokba is hívták tanítani.
A Kallós Zoltán által szervezett válaszúti népzenei táborokban hosszú éveken át rendszeresen taníthatott. Játékának különlegessége volt, hogy minden hangot külön-külön „kiszínezett”. Állítása szerint „a hegedűjáték a díszítésekkel olyan kell legyen, mint a szépen felöltözött leány”. Munkásságáért 2004-ben kapta meg a Népművészet Mestere díjat.
Emberi alakját, vallomásait több portré- és dokumentumfilm őrzi: Balladák filmje, II. rész (1983-19889), r.: Gulyás Gyula-Gulyás János; Erdő mellett/Beyond the forest – Erdélyi magyar népzene/ Hungarian Music in Transylvania (1990), r.: Rónay Eszter; Rabja vagyok az életnek. Portré Maneszes Márton kántor magyarszováti prímásról (1994), r.: Szomjas György. Felvételeit több közgyűjtemény őrzi, ezek egy részét kereskedelemben forgalmazott hanghordozókon is megjelentették: Észak-mezőségi népzene IV. (MTA ZTI 1985 LPX 18111), Erdélyi prímások találkozója (1999), Mezőségi népzene – Magyarszovát-Búza (2000), Fonó records FA-100-2, Mezőségi népzene – Magyarszovát (Kallós Archívum, kazetta) stb.
Hogyan tovább?
Sokat beszélünk Erdély- és Székelyföld-szerte a néptáncról és a népzenéről, holott e felbecsülhetetlen értéknek, főként a zenének, idehaza nincsen akadémiai szintű intézménye, csak kiváló szakemberek vannak, akik más-más szakterületekről járnak vissza a népzenéhez, s próbálnak mindent elkövetni, hogy itteni és budapesti együttműködésben létrejöhessen egy biztos fórum és egy járható út, amely megteremti a meglévő műhelyek és archívumok közti kapcsolatot, s létrehozza azok szintézisét. Szép Gyula éppenséggel az opera világából tért vissza a népzenéhez, gyűjtéseiről beszélt, sőt, még bőgősként is bevetette magát a Tarisznyás együttesbe, és énekelt, mert fontosnak érezte a szemléltetést és a személyes példamutatást… Pávai István, akinek zenészi, tudományos és kutatói munkássága épp a közelben, a Gagy-mentén kezdődött, az MTA Zenetudományi Intézet főmunkatársaként, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszakának oktatójaként sokat tett és tesz az intézményesítés érdekében, hogy a felgyűjtött anyag Erdélyben és Magyarországon egyaránt hozzáférhető legyen, hogy elméleti és gyakorlati zenészeket képezzenek. Külön szerencsés egybeesés, hogy az aktuális magyar kormány, illetve az EMMI kulturális állmtitkára, Hoppál Péter “szintén zenész”; túl azon, hogy személyes jelenlétével is megtisztelte a konferenciát – feltételezhető – , hogy a szakmai és az érdemi segítségnyújtástól a továbbiakban sem fog elzárkózni. Meggyőződésünk, hogy a konferencia-kötet és annak szakmai hatása sokat tehet majd az ügy érdekében. Hiszen a Firtos alatt és másutt is meg kell szólalniuk még párszor az elfeledett népdaloknak, a légbe szállt dallamoknak, amelyek oly sokszor lendítették itt táncra a lábat. Meg kell adni a népi kultúra visszatelepítésének lehetőségét.
A népi kultúra a centrumtól árad ma vissza
A konferencia második napján már népesebb volt a közönség, sokan hazatértek a közeli városokból, átjöttek Énlakára látni, hallani. Biztos, hogy nem bánták meg. A középloki együttes Sára Ferenc prímás vezetésével felvillantott pár táncmozdulatot a gyimesiek táncmozdulatai közül, ahol a népes csángó közösségekben, némi külső segítséggel ugyan, de élnek még a hagyományok.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének diákjai “hozott anyagból” énekeltek és muzsikáltak, bizonyítva, hogy jó kezekben van a centrumban a felhalmozott tudás: azt a régi elhunyt zenészek modorában játsszák, a népdalokat pedig régvolt előadók által közvetített variánsokban képesek bemutatni, mintha innen jöttek volna a szomszédos települések múltjából.
Külön-program, meglepetés
A konferencia külön programjaként beiktattak egy kellemes meglepetést. Tiszteletbeli Székely címet adományoztak Vissy Zsolt régészprofesszornak, akinek elvitathatatlan érdemei vannak a falu népszerűsítésében és a helyi értékek feltárásban.
A professzor úr hosszú évek óta személyesen is ide kötődik, hiszen háztulajdonosként az esztendő egy részét itt tölti. Ugyancsak a székelyek közé emelték tiszteletből néhai Torda Józsefet és özvegyét, Tordáné Petneházy Juditot, akik nélkül nem lenne ma annyira élénk az Énlaka iránti érdeklődés, s talán nem állna az a 46 – jobbára idegenek által megvásárolt és felújított – klasszikus parasztház, amely a falu skanzen-jellegét és változatlan településképét biztosítja.
A konferencián elhangzott tanulmányokból szerkesztett kötetet, kiegészítve Kallós Zoltán népzenekutató Székelyföldre vonatkozó gyűjtései és a dolgozatai bibliográfiájával, 2016 januárjában vehetik kézbe az érdeklődők.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport kiemelt figyelemmel követi az ilyen és az ehhez hasonló eseményeket. Távol mindennemű külső elkötelezettségtől és elvárástól, munkatársai legjobb meggyőződésük szerint végzik az általuk felvállalt dokumentációs munkát, amely messze túlterjed a köznapi újságírás kapkodó stílusán és esetlegességén. Mi a jelenségeket a maguk valójában, a csendes szemlélő nyugodtságával követjük. Más alkalmakkor pedig magunk is igyekszünk a pozitív jelenségek katalizátorai lenni. Öröm volt most jelen lenni Énlakán.
Ez a konferencia a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében valósult meg. Főtámogatók: Nemzeti Kulturális Alap, Communitas Alapítvány és Hargita Megye Tanácsa.
Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton
