Dilemma és paradoxon – éhgyomorra

Sunrise-Over-The-City,-Shillong

Feltételezhető, hogy az Unitáriusok és Univerzalisták Nemzetközi Tanácsának (ICUU) lelkészi-teológiai kongresszusán részt vevő lelkészek számára a hajnali órák a leginkább alkalmasak a csendes meditálásra és a napi felkészülésre. Tódor Csaba, homoródszentpáli lelkész, aki naponta küldi élménybeszámolóit, most azt is megjegyezte, hogy gondolatai éhgyomorra születnek. Mert másképp gondolkodik az ember reggeli előtt. Érdekes meglátások szorultak ezekbe a sorokba, sok humor, és állandóan jelen vannak az otthoni motívumok, amelyeket Almás gödriből, a Kénosi-tetőről és a szentpáli templom tövéből vitt magával.

2015. június 13., Szombat (reggelibe’, éhgyomorra)
Dilemma
A mostani bejegyzésnek egy ilyen címet választottam, ami azért tipikus, mert majdnem minden idelátogató, főleg nyugati turista azt látja, hogy itt szegénység van. A tegnap a kiscsoportok egyikében elhangzott az étel fontossága is. Hogy valakinek azért volt fontos ez a vezetőképző, mert három napon keresztül enni kapott. Ez hihetetlen, és ez indította el bennem a gondolatot.
Otthon is éreztem már ezt, hogy a gazdag amerikai, vagy angol eljön, és megszán minket. Pénzt ad. Sokszor éreztem már azt is, hogy milyen jó, amikor egy nagyon mélyenszántó beszélgetés, együtt- élés, tíz napos nyugatiakkal eltöltött élmény után hagynak egy borítékot, hogy használjuk amire akarjuk. Belátásunkra van bízva. S akkor legtöbbször volt úgy, hogy a közösségnek hagyták, és hát nekem sincs, akkor most adjam oda, a közre? Én gondoskodtam tíz napig róluk, autómmal hordoztam, családi teremet feladtam a fogadásukra, s akkor adjam most a közre, amikor nekem is milyen jó lenne az a két- háromszáz dollár, vagy font.
Elmondták sokszor azt is, hogy nekik sincs olyan túl sok pénzük. Ők is a fizetésükből élnek. A lakás, az autó, s egyéb kiadásaik is nagyjából hitelkártyáról vannak fizetve. De mégis mindig azt gondoltam róluk, hogy ők gazdagabbak. Már azért is, mert el tudnak jönni hozzánk, és amikor itt nálunk költekeznek, akkor úgy néz ki, hogy nem nagyon nézik meg először a termék hátán annak árát, hanem magukkal szembefordítják a terméket, sőt még azt is megnézik, hogy miből van, s azt vesznek, amit akarnak.
Életemben először érzem azt, hogy anyagiakban gazdag vagyok, és hogy nem vagyok alsóbbrendű ember. Fölnéznek rám ezek az itteni emberek. Pénzem is van, nem gond vásárolni bármit, vendéglőben eszem minden nap. Egy nagyon szép ing, amit vettem magamnak, vagy egyéb ajándékok, amit hazaviszek alig haladják meg darabonként a 7 lejt. És nagyon szépek. Egy részük kézzel varrt, rengeteg munkát, időt magában tartó műtárgy, darab. És annyi pénzem van az itteni viszonyokhoz képest, hogy nem gond bármit megvenni.
Ráadásul voltak olyan a résztvevők közül, akik nem tudnak más nyelvet, csak a saját anyanyelvüket. Angolul sem, khászit sem tudnak, ezek egyszerű falusi emberek. Testvérek, rokonok. A világot is a családon keresztül nézik. Nem ültek repülőn, és nagyon nagy utazásnak számít nekik az a 80-100 kilométer, amit megtettek, hogy eljöjjenek erre a képzésre. Talán azért, mert kötelességtudatból szeretik egyházukat. Van köztünk egy amerikai lelkész, aki többször volt itt, és azt mondja, hogy a fülhallgatói többe kerültek, mint amennyi pénzt adott itt egykor, hogy abból egy kórház-szerűséget építsenek. A falu, ahonnan az én embereim jöttek annyira elszigetelt, hogy valahányszor megjelent közöttük, és beszélt, vagy fogadták a kultúrházba mindenki elment.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
A konferencia erdélyi résztvevői: Gyerő Dávid püspökhelyettes, Tódor Csaba homoródszentpáli lelkész, Farkas Emőd főgondnok és Kovács István közügyigazgató

Az egész falunak egy nagy esemény volt. Most is itt van, és úgy néznek rá az itteni emberek, mint félistenre.
Ezek az emberek nem tudják, hogy mi honnan jövünk, s amikor elmondtuk, hogy közel tíz óra a repülési idő, akkor az itteni körülmények között megtett nyolcvan kilométerhez képest mi már a fantázia világából léptünk elő. Fehér a bőrünk, és gazdagok vagyunk. Alkuszunk a bazárban néhány száz rupiát a termékből, s amikor a pénztárcát kinyitjuk, annyi benne az ezres, mint a sár, ahogy otthon mondják. Türelmesen végignézik, amíg mi kiszámoljuk a sok darabos pénz közül az aprót. Nem mondta még senki, hogy né mennyi pénzed van, s miért vagy ilyen sz..r alak, hogy ennyi pénz mellett alkudtál? Mert itt az ár a vásárló, és a vevő között születik meg. Ők ezt már régen tudják. De valamiért ez nem az európai korrupt kapitalizmus, hogy mesterségesen lent vagy fent tartjuk az árakat. Az árak itt születnek meg, abban a pillanatban. Az alku tárgya az ár megszülése.
Említettem már, hogy az élet olyan, mint a sakktábla egy idegenvezető szerint, aki hindu. Teljesen minden, hogy király vagy, királynő, futó (bolond), bástya a játék egyszer mindenkinek véget ér. Minden bábu visszakerül a nagy dobozba. Ami marad, az a fekete és fehér kockák a táblán. Aztán kezdődik minden elölről. Nem tudhatja senki, hogy a következő játszmában király lesz, vagy futó. Ezért osztották fel az életüket négy szakaszra egyesek. Az utolsó szakasz, a megvilágosodásé, amikor tudatosan vizsgálhatja valaki magát, hogy hogyan is áll a földi dolgokkal. De ezt a szakaszt kevesen vállalják magukra. Ez a szakasz arról szól, hogy egy kicsit beszélgessünk a rendezővel, hogy milyen is lesz a tábla újrarakása.
Az este a vendéglő teljesen tele volt. Bejött két férfi, akiket a konferencián ismertem meg. Az egyik pap, a másik egy nagyon gazdag ember. Én csak annyit tudok róla, hogy egy nagyon szabadelvű hindu, és több szállodája is van Dél- Indiában. Ketten bejöttek, és helyet foglaltak egy asztalnál, ahonnan éppen elmentek a vendégek. Mi nyolcan egy nagy asztalt foglaltunk el. Rögtönk ahogy leültek, jött a pincér és kitessékelte őket, mert négy személyes asztal volt, és jött egy család két gyermekkel, s nekik kellett a hely. Ők türelmesen kiültek a bejárat előtti székekre. Üres székek vannak kitéve a várakozóknak. Semmi hang nélkül leültek, és vártak, amíg hely ürül.
Az újgazdagok jutottak eszembe. Saját magamat láttam türelmetlenül, hogy mi az, hogy kell várjak, hogy a pénzemért ehessem?
A dilemma tehát az, hogy enni kell-e adni az éhes embernek, vagy meg kell tanítani halászni? A tegnap egy előadást hallgattunk meg arról, hogy mi a különbség a segítés, a helyrehozás/megjavítás, és a szolgálat között. Amikor segíteni akarok, akkor a másikat gyengének látom. Amikor meg akarok javítani valamit, akkor úgy látom, hogy az a valami elromlott. Amikor szolgálatról beszélek, akkor a másikat egésznek látom. Nem akarok semmi mást, mint amit ő akar.
Ezeknek az embereknek, akik nem beszélnek sem khaszi, sem angol nyelvet, nem tudják a pénz nyelvét sem valószínű. Nem kérték, hogy segítsek. Nekem is három gyermekem van otthon, van egy gazdasági körülmény, amiben él a családom. A jövedelmem sem a ranglisták csúcsán van. Vajon van erkölcsi alapom, hogy egy kis pénzt hagyjak itt? Ami itt sok pénz, de a csóró fizetésem, jövedelmem szempontjából nekem kevés.
Illetve nekem is sok, mert ha itt hagyom, akkor a saját gyermekeimtől veszem el. Nem mondhatom, hogy teljesen fölösleges, hogy teljesen a fölöslegemből adom. Éppen ez a dilemma lényege: az özvegy asszony két fillére a lényeg, mert ő mindenét odaadta amije van. A többiek a fölöslegükből adtak. S végül is mit változtat az itteniek helyzetén néhány ezer rúpia? Elköltik, s megy tovább a sakkjáték.
Milyen esetlen az ember, amikor szánalomra, segítségre, szolgálatra adja a fejét. És mennyire fontos, hogy megbeszéljem ezt a dolgot istennel. Vajon ő hogy látja? Az én istenem, aki egy, örök, teremtő isten. Itt nagyon kevesen ismerik ebben a nagy hindu tengerben a 16. századi erdélyi gondolatot, hogy isten lényegében, és személyében egyetlen- egy.
Azért jöttem, mert hívtak, hogy tanítsuk őket halászni. Ezt tettük a vezetőképzőn. Otthon erre azt mondanák, hogy jól van jól, de a sok szöveg után, a pénz a lényeg, hogy mit teszünk le az asztalra.
Itt valaminek az árát az adó és a vevő teremtik meg. Ott, és abban a pillanatban születik meg a döntés.
Ami változatlan az a sakktábla fekete- fehér kockája.
P.s.
Most készülnöm kell, mert tartok egy előadást a kontextuális teológia modelljeinek előnyeiről és hátrányairól, aminek az a címe, hogy A tó vagy a kehely. A teológiai konferencia nagy témája az, hogy teológia vagy kultúra. A kehely és a tó két különböző formája, kontextusa annak, ami mindkettőbe beletölthető, és mindkettő formáját fölveszi: a víz.

Elefánt-vízesés
Elefánt-vízesés

Június 15., Vasárnap (ugyancsak éhgyomorra)
Globalizációs paradoxonok
Itt már olyan rég elindult az élet, hogy el vagyunk fáradva. Nem tudom, hogy mi van a szomszédokkal, itt a vendégházban, de ahogy a Nap feljő, ezek már azonnal elkezdik a szöveget. Nagyon hangosak. Érdekes, hogy India délebbi, vagy keletebbi részeiből, illetve Bangladesből is ide jönnek hüsülni. Amint írtam a hőmérséklet itt nagyon kellemes, olyan mint otthon, ami az indiai körülmények között kiváltságnak tekinthető.
Ami még érdekes, hogy kiterítik a szárikat száradni a fehérnépek. Egy szári hossza 7 m, egy turbán hossza, ami a férfiak fején van 12 m. Itt a folyóson a karzatok teli voltak az este száradó szárikkal. Érdekes, hogy a falusi ember itt is szombaton mos, mint otthon, csak itt nem a dinamó-bugyik lengtek a szélben, hanem a nagyon hosszú, színes szárik.
Amit még nem írtam le az itteni szokásokról, hogy a világon itt a legsűrűbb a négyzetméterre eső, barna köpések száma. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy van egy fajta dió, amit állandóan rágnak nagy barna zöld lapikkal, és oltott mésszel kavarva. Ettől a szájuk olyan piros körbe, mint a búghatnékjára került gője malacnak a hátsó fele. A foguk pedig barnás pirosas, olyan, mintha ki volna fugázva. A britek elkezdték már annak idején, hogy ez rendkívül mérgező, hogy ez egyenesen halálos, hogy a szájüreg ki fog rothadni tíz- tizenöt év alatt, de az indiaiak azóta is rágnak rendületlenül. Úgy néz ki, hogy az anyatej tápláló hatása után itt is marad az az illúzió, hogy minden, ami a szájba kerül, az táplál, és minden anális cselekedet egyfajta ősbiztonságnak a rituális aktusa. S emellett még van egy enyhe kábító hatása is. Tele vannak az piacok ezzel a dióval. Hámozzák, és árulják. Nagyon sokan rágják. Olyan lesz a szájban, mint a rágógumi. Nem tudom még, hogy mésszel miért kell összekavarni, de tény, hogy egy idő után meggyűl a szájukban a barna nyál, ami rendkívül jól takar, olyan, mint a diszperzit. Ennek az orális rituálénak a köpés mellett egy másik járulékos cselekménye, hogy a szájüregben a barna nyáltól különváló meszet az ujjuk begyivel felkenik mindenhová. Minden pózmafa (ahogy Kénosban mondják), vasfelület, szóval minden tárgy, ami nem vízszintesen, hanem függőlegesen van elhelyezve ebben a kulturális térben fehér, egyének szájüregéből a bal kezük mutatóujján keresztül extravertálódott.
Úgy vannak ők is ezzel, mint mi a pálinkával, vagy bármivel, amitől a székely jól érzi magát, s azt mondja egy turkálós pólóban végzett vállrándítás közepette, hogy s akkor mi van ? Ezt nevezem én globalizációs paradoxonoknak.
Nemsokára megyünk istentiszteletre. Ajándékba pálinkát is viszünk, illetve a Merkur felső emeletén vett ajándékokat fogom itt hagyni a Khasziknak. A pálinkát otthonról csempésztük ide. Arról már beszámoltam, hogy a vámos beleszagolt a flakonyba, amit a kezembe vittem nagy lazán, s megállapította, hogy nem tea, hanem bor. Itt a khászik egy része megissza a pálinkát. Kis üvegekbe töltöttük- van szatmári (rájöttünk, hogy meg van miskurálva), vagy oroszhegyi (eszences egy része, de jó), van vadvackor (fanyarul kísér), és van egészen jó szilvapálinka. Ezeknek a pálinkáknak egy részét otthon a híveink, barátaink adták nekünk, mint a tiszteletes uraknak.
Szóval a csempészés ebben az esetben is nagybani méretekben történt. A helyszíni átcsomagolást úgy oldottuk meg, hogy a Jodpur Delhi repülőn, amíg néztük a Jégkorszak című filmet (amit amúgy reggel betesznek, s egész nap az megy; egy repülés időtartama egy óra, tehát aki az egész filmet meg akarja nézni, az menet-térti jegyet kell váltson. Én éppen akkor kapcsolódtam bele, amikor a mamut a kicsi fiúcskát az oroszlántól nem tudom hányadikszor mentette meg) sűrűn kértük a vizet. Ez érthető is India kontextusában, mint a földön, mint 9200 m repülési magasságban a dehidratálás komoly veszély. A nájlonéveg amiben hozták a vizet akkora, hogy egy fél liter pálinkából három olyan töltés jön ki.
Van egy mondás otthon, hogy ezelőtt es a pálinka előtt sok ajtó megnyillott. Most mi is szíveket nyitunk a pálinkával egy olyan kultúrában, ahol az alkohol helyett a dióval van a gond.

Tódor Csaba

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.