Korondon az Élő Székelyföld Munkacsoport

31akorond

A füzetsorozat munkaközössége a húsvét és pünkösd közötti időszakban teljesítette korábban tett egyik vállalását, elkészítette a Korondot bemutató kiadványt. A településen működő két fontos civil szervezettel, az Életfa – Korondi Fazekasok Szövetségével és a Firtos Közművelődési Egylettel –, illetve a községi önkormányzattal együttműködve sikerült célt érni. Korondon több jelentős árbevételt megvalósító közepes nagyságú (20-50 főt foglalkoztató) magánvállalat van, jelentős a vendéglátásban érdekeltek száma is, akik reklámerőként szóba jöhettek volna, ám több próbálkozás ellenére sem sikerült őket bevonnunk a közös munkába, nem nyilvánult meg irányunkban az a polgári öntudat, amelyet feltételeztünk. Sokan félreértettek, reklámfüzetet gyanítottak az elképzeléseink mögött, holott mi elsősorban lokálpatriotizmust erősítő orgánumként működünk. Aki viszont mellénk állt, az önzetlenül és szívesen vállalta a részfeladatokat az anyagi hozzájárulást is. Köszönet érte!

A falufüzet nem teljes, hiszen egy ilyen méretű és kivitelű kiadványba nem lehet mindent belesűríteni – nem is az a cél –, de a benne foglalt információk hasznosak lehetnek helyben lakóknak és látogatóknak egyaránt. Jelen írásunkban – amely kivonata a kiadványban szereplő nagyobb történeti, néprajzi áttekintőnek – rövid ízelítőt nyújtunk a település múltjáról és jelenéről.

Csempelap a 18. századból - a helyi kerámiakészítés legrégebbi fennmaradt bizonyítéka
Csempelap a 18. századból – a helyi kerámiakészítés legrégebbi fennmaradt bizonyítéka

A község a mai Hargita megye délnyugati peremén, a Sóvidéken található. Külterülete északon Parajd, nyugaton Etéd, délen Farkaslaka, keleten Székelyvarság községekkel határos; összterülete 113 km². Közigazgatásilag négy település központja. Az anyaközség mellett Atyha, Fenyőkút és Pálpataka tartozik hozzá, valamint északon a Vadasmezőnek nevezett, délen pedig a Kalonda-fennsíkon elhelyezkedő tanyavilág – Kalonda, Cika, Likaskő –, amely azonban nem rendelkezik jelentős állandó népességgel, amely feltételezné a klasszikus településekre jellemző alapintézmények – templom, iskola, szolgáltató egységek, üzlet – meglétét, ily módon a tanyabokrokon pillanatnyilag „szünetel” az önálló települési státusz. Neve nehezen választható el a népi kerámiától és az itt élő népművészeti hagyományoktól, illetve a helyiek által létrehozott termékek értékesítésétől. A falu neve a korom szó -d képzős változata, más feltételezés a korong/korongolás szóból származik.
A nagyközség székhelye, az egyre inkább városias kinézetű Korond falu a 13A jelű országút mellett, Marosvásárhelytől 79, Szovátától 18, Parajdtól 11, Felsősófalvától 2, Székelyudvarhelytől 29, míg Csíkszeredától mintegy 80 kilométerre található.
Lakossága 1992-ben 5097 fő volt (ebből 4629 vallotta magát magyarnak – 90,8%), amely 2000-re 5126, majd 2009-re 6135 főre emelkedett (amelyből 5809 magyar – 94,68%). Vallási összetétel szerint 3870 fő római katolikus, 1035 unitárius, 85 református, 35 baptista, 10 adventista, 6 görögkeleti, 2 görög-katolikus, 1 evangélikus, 1 pünkösdista és 43 egyéb vallású lélek lakta 2002-ben. Megjegyzendő, hogy az utóbbi két évtizedben fokozatosan teret nyertek az új protestáns szekták és felekezetek, amelyek elsősorban a sajátos vándorkereskedő életmódot folytató cigányok körében hódítanak, akik az év jelentős részét más vidékeken, illetve külföldi országokban töltik. E lakosságréteg nyelvi identitása igen nehezen állapítható meg, akárcsak felekezeti hovatartozásuk, hiszen következetesen magyarnak és a klasszikus „bevett” egyházakhoz tartozónak vallják magukat, holott ez csak ritka esetekben fedi a valóságot. A lélekszám 2010-ben volt a legmagasabb, akkor 6388 lelket tartottak nyilván községi szinten, amely 2012-ben 6005-re csökkent, majd 6036-ra emelkedett 2013-ban.

Korondi szekeresek az 1930-as évekből
Korondi szekeresek az 1930-as évekből

A természeti környezet – növény- és állatvilág
Korond a Szováta-Parajd-Korond-medence legdélebbi része. A tőle keletre illetve nyugatra elhelyezkedő dombokról lefolyó patakok vizét a Korond-pataka gyűjti össze és vezeti le a Kis-Küküllőbe. A falu belterületén egyesül a keletről érkező Észak-vize és a délről közeledő Kebeled és Súgó nevű patakokkal. A falutól északra kezdődik a Hargita hegység vulkáni platója, amelynek jellegzetes helynevei: Leshegy (870 m), Hollókő (856), Tekenyős (945) és Hazanéző (943 m). Felsősófalva felé a Határpatakig terjed a község területe, Atyha felé az Alsó-Réda oldala és a Kadácsmező (852 m), Székelypálfalva felé a Firtos-tető (1063 m) – ez a település legmagasabb pontja – míg Farkaslaka felé a 825 m magasságú Kalonda tető vulkanikus platója alkotja a határt.

Az árcsói borvízkút
Az árcsói borvízkút

A posztvulkanikus tevékenység jóvoltából, Korondon igen bővizű ásványvízforrásokat találhatunk (Árcsói-, Diósvápai-, Szöllőmáli- és Cseredombi-borvíz). A langyos ásványvizek jóvoltából rakódott le az aragonit, amely féldrágakőként ismert, a múlt század első felében évtizedeken át bányászták és különböző dísztárgyak készítésére használták. A Laposlik–Falu-dombja-Csigadomb által közrezárt terület ma természetvédelmi terület. A Korond vize bal partján, a régi községtáblától mintegy 600 méterre, az Árcsó-fogadó környezetében helyezkedett el egykor a Korondi-fürdő, amely a múlt századforduló táján érte fénykorát, amikor a feljegyzések szerint mintegy ötszáz vendéget volt képes egyazon időben ellátni. A Korondi-fürdő az Osztrák-Magyar Monarchiában főként a kistisztviselők és néptanítók kedvelt üdülőhelye volt. Ugyancsak a Felsősófalva felé haladó patak mellett, annak jobb partja és a műút között, közvetlenül az Atyha irányába letérő megyei út (DJ136A) ma is használatos sóskút található. Ezen a területen több sós forrás, iszaplelőhely található, amelyek kiesnek a védettségi zónából, hasznosításuk pedig az utóbbi évtizedekben feledésbe merült, környezetük elvadult és helyenként beszennyeződött.
Az utóbbi években kifejtett közhasznú tevékenység jóvoltából a Korond-Parajd Természetvédelmi Gondnokságnak sikerült itt múzeumot (Knopp Vencel Aragonit Múzeum) és tanösvényt létrehoznia.

A Sóskút
A Sóskút

A természeti értékek részben védettek és idegenforgalmi értékesítésük is elkezdődhetett (2013. augusztus). Románia legnagyobb aragonit-előfordulása ez, amely 1980-tól földtani rezervátum. Korond község központjától ÉÉNY-ra található, az országúttól keletre. A Csigadomb az egyik leglátványosabb forráskúp-telep. Az aragonit (CaCO₃) rombos rendszerben kristályosodó ásvány, a kalcit polimorf módosulata. Bányai János geológus szerint (1938) a korondi a meszes lerakódások egy különleges fajtáját képezi, hisze a szokványostól eltérő módon, hideg, szénsavas, sós oldatból csapódik ki. Az aragonit kitermelése 1911-ben kezdődött, fénykorát 1931 és 1939 között élte. A második világháborút követő államosítás után (1948) kísérletek történtek ugyan a nagyipari (robbantásos) bányászatra, ám ennek kivitelezhetetlensége, az aragonit roncsolódása miatt, le kellett erről mondania az üzemeltetőnek, azaz a román államnak. Ennek köszönhető, hogy az aragonit egyáltalán megmaradhatott és természetvédelmi övezet jöhetett létre a későbbiekben.

Éghajlati viszonyok
Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a Sóvidék, s benne Korond a kontinentális mérsékelt égövhöz tartozik, ahol az Atlanti-óceán hatása minimális. A nyugati és északnyugati szelek az uralkodók. Mivel a falu völgyben helyezkedik el, viszonylagos védettséget élvez, de a különböző magaslatokon levő határrészei inkább kitettek a természet viszontagságainak. A besugárzás átlagosan 106 kkal/m². Az évi átlaghőmérséklet 7,6 °C. A nyáron hullott csapadék átlaga 285,3 mm. A legkevesebb csapadék általában december hónapban esik (34,8 mm).

A falu rövid története
Korond ősi székely település. A hagyomány szerint az első korondi letelepedők a mai Fenyőkút területén levő Szállás nevű határrészben éltek, ahonnan csak fokozatosan népesítették be az alacsonyabban fekvő, akkor még mocsaras területeket. Templomos helyként már a XIII. században szerepel, a Telegdi Esperességben – amely a történelmi Udvarhelyszék területét fedi le – itt áll az akkor létező 37 templom egyike, bár nem tudni, hogy a feljegyzés az Atyha közelében lévő Szentegyházas dombon levő épületre vagy más objektumra vonatkozik-e? Mindenesetre az 1333-as pápai tizedjegyzékben már önálló plébániája van.

Iskolás gyermekek a Tóth utcában (1950-es évek)
Iskolás gyermekek a Tóth utcában (1950-es évek)

A régészeti ásatások során bronzkori, római-, avar-kori tárgyakat találtak. 1831 nyarán – római és bizánci – aranyérem-lelet került elő a firtosváraljai Bálint Péter birtokán, a Firtos-vára alatti Keselyű-tető fennsíkján. Mivel a Kr. u. II. században a közeli Énlakán római castrum állt, elképzelhető, hogy e stratégiailag fontos magaslaton is valamiféle őrhely létezhetett, amely a következő évszázadokban, a rómaiak kivonulása után (271) elpusztult. Az avarok jelenléte a Kr. u. 560 és 827 közötti időszakra tehető, akik végigportyázták a Keletrómai-Birodalom jelentős területeit, kereskedelmi tevékenységet is folytatva, és feltételezhető, hogy az éremlelet is tőlük származhat. A magyar korona alatt létrejött állam keretében Firtos-vára valószínűleg a 12. században épülhetett, erre utalnak a területén feltárt (1956) 12-13. századi templom maradványai; a római eredetű téglák, cserépdarabok jórészt inkább másodlagos felhasználás során kerülhettek a vár illetve a templom falaiba. A minoriták Háztörténete azonban az előző vár építését a gótoknak tulajdonítja, akik közvetlenül a magyarok bejövetele előtti évtizedekben éltek ezen a vidéken. Firtoson kastélyt és benne kolostort említenek a Fogarasy Mihály (1800-1882) erdélyi püspök levéltárában található dokumentumok a 13. századból. 1701-ben a vár romos állapotú volt; Szent Jánosról nevezett kápolna épült (1725), 1737-tól immár bizonyított, hogy minorita szerzetesek éltek benne, de az objektumok fokozatos pusztulását nem tudták megállítani, így 1783-ban rendházukat feladták. Tevékenységük a reformáció ellensúlyozása végett volt indokolt. Távozásukat nem is annyira az épületek állagának leromlása, hanem II. József 1782-es szekularizációs rendelete okozhatta. A későbbiekben Etéden, illetőleg Árcsón említik a szerzetesek, illetve a kolostor kegytárgyainak felbukkanását. A minoriták a 19. század elején a marosvásárhelyi rendházba távoznak.

Életmód – földművesség és népi mesterségek
A középkorban a falu egyre gyarapodó lakosságának – a gyenge minőségű földek és az erdők mellett – az egykori sófalvi felszíni fejtésű bánya és a só értékesítése adott megélhetést. Az 1562-es székely felkelés után azonban a szabad sóhasználati jog megszűnt. A tilalom következtében kényszerültek más szakmák gyakorlása iránt érdeklődni.

A fazekasság
első írásos említése 1613-ból való, amikor az udvarhelyi fazekas-céhhel pereskednek. A hatóságok hiába tiltották meg e mesterség gyakorlását, a következőkben még nagyobb számban űzik, sőt 1667-ből már itt készült kályhacsempe is fennmaradt. Helyzetük 1750 után rendeződik, amikor a kancellária évente négy alkalmat jelöl ki, ahol szabadon árulhatják portékáikat. 1820-ban mintegy ötvenen fazekast számlálnak össze. A mázas kerámia az 1800-as évek végén terjed el.

Fúvószenekar (1924)
Fúvószenekar (1935)

Ekkor már a Kárpátokon túl és az Osztrák-Magyar Monarchia legkülönbözőbb településeink értékesítik áruikat. A fazekasok túl az önképzésen a székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola tanfolyamait is igénybe veszik. 1893-ban jön létre a Bertalan-féle üzem. Ez a vállalkozás túléli az impériumváltást, 1929-től Bertalan-Kacsó-féle gyárként működik, majd egy Katona Sándor nevű helyi vállalkozó alapít több embert foglalkoztató gyárat. A külső tőkével létrehozott Patria nevű üzem (1936) csak rövid ideig marad fenn. A „kicsi magyar világ” a korondiak számára újabb lehetőségeket hozott, hiszen ismét megjelenhettek az anyaországi piacokon; 1940-1944 között hitelszövetkezet, gazdakör, Hangya Szövetkezet, illetve a magánfazekasokat tömörítő „Szepesi Szövetkezet” is működhetett. A háború után államosították a magánvállalatokat és az egyéni mesterek élete is nehezebbé vált, bár újabb lehetőségek is kínálkoztak, hiszen a korondiak ismét felfedezték a Kárpátokon túli piacokat, a fürdőhelyeket és a tengerpartot, ahol sikeresen kereskedhettek. Az összevont szövetkezeti műhelyekből 1974 felépült a Kerámiagyár, amely, hol függetlenül, hol a székelyudvarhelyi Matricagyár részlegeként egész a rendszerváltás utánig működhetett (1996).

Fazakas a korongnál
Fazakas a korongnál

Az Életfa – Korondi Fazekasszövetség elnöke közlése alapján 50 és 70 közötti az életvitelszerűen kerámiakészítésből élők száma, bár amennyiben a családtagokat is beszámítjuk – közvetve – ez a szám a kétszáz főt is meghaladja. Egy felmérés szerint 56 fazekas dolgozott Korondon (1996).

A taplóművesség
egyike a legrégebbi foglalatosságoknak, bár manapság nem annak tartják. A taplógomba főleg a bükk, cser, dió vagy más fákon terem. Korondot legtöbb ember számára fazekassága teszi híressé. Kevesen tudják, hogy a 19. század vége óta a fazekasság mellett a taplászat (taplógomba feldolgozása), is jelentős hagyományos népi mesterségként él itt tovább. Korond azok közé a világviszonylatban is ritka települések közé tartozik, amelyekben még ma is élő mesterség a taplófeldolgozás. Ez a foglalatosság az utóbbi időben is legalább 55-60 családnak biztosított megélhetést.
A tapló gyűjtése már a 19. század első felében, vagy még korábban is szokásban volt, viszont helyi feldolgozása csak az 1870-es években kezdődhetett. Borszéki Lina tanítónő honosította meg Udvarhelyen és környékén. A szegénység, páratlan találékonyság, kézügyesség, és az új iránti fogékonyság alakította ki ezt a mesterséget is, mint korábban a fazekasságot. Az eddig felkutatott írásos források azt igazolják, hogy a taplóművesség elterjedése Korondon Filep János postamester nevéhez fűződik. A népemlékezet szerint Filep János legelső taplógyűjtője Bancza Pali volt. Az azóta megsokasodott taplógyűjtőket ma is „Bancza ivadékainak” nevezik, a zsákot pedig amelybe a taplót gyűjtik Bancza-zsáknak hívják. A 19. század hetvenes éveiben a taplászat távoli vidékekre is elvitte Korond hírét. „A taplászok munkájuk termékeit bel- és külföldön értékesítették részben maguk, részben pedig közvetítők útján. Anglia, Bulgária, Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Svájc, Törökország különböző területeire is eljutottak a termékek. A külföldi megrendelések az utóbbi évtizedekben elapadtak, habár sok tekintetben igen jelentős lenne a kapcsolatok felújítása. A helyi értékesítési lehetőség is igen szűk körű. Áruikat elsősorban Szovátán, Székelyudvarhelyen, valamint a többi nem túl nagy távolságra levő városokban árulgatják, bár messzi városokban, elsősorban üdülőhelyekre (Herkulesfürdő, Predeal, Sinaia stb.) is eljut árujuk.” – írja Ferenczi Géza, 1961-ben, a Taplófeldozás Korondon című tanulmányában.

Korondiak
A korondi kerámiagyár dolgozói (1958)

A taplógomba tavasszal, a fa leveleivel egyazon időben jelenik meg. Egy hónap alatt felhasználható nagyságúra növekszik. A tapló szedése általában június végével kezdődik, és a hó lehullásáig tart. A taplógomba után a taplászoknak jókora területet kell bejárni. Korondról taplógomba után bejárták az egész Görgényi-havasokat, de elbarangoltak Nagybányáig is az erdőkben. A nagyobb dísztárgyak, sapkák, terítők a bükkfatapló (Fomes fomentarius) felhasználásával készülnek, amely méretének és alakíthatóságának köszönhetően a taplász-mesterek által leginkább kedvelt alapanyag. A különböző készítmények díszítéséhez használt, fehér nyírfataplógomba (Polyporus betulinus) gyűjtése még nehezebb, mivel a nyírfa rendesen nem nagy tömegben, csupán szórványosan fordul elő. A taplógombát rendszerint mindig ugyanarról a fáról szedik. Az erdőt járó taplászok nyilvántartják a legjobb területeket és fákat. Azokat a fákat, amelyekről a legtöbb taplót szedik „toplós fának” nevezik. Az összegyűjtött taplógombát kamrában raktározzák el a felhasználásig.

Máté Károly taplászmester
Máté Károly taplászmester

A feldolgozás első mozzanata a taplógomba tisztítása. Sarló alakú, külön erre a célra kaszából készített tisztító- és szelőkéssel, a bal kézzel erősen a térdéhez szorított taplógomba peremét vagdossák le. Kisebb-nagyobb darabokban lefaragják, letisztítják a tapló felületének kemény kérgét. A munka végeztével csupán a tapló vékonyabb vagy vastagabb belső, puha része marad meg. A taplógombát hamuval, vízzel, lassú tűzön öt napon át főzik, majd a szálkás rész eltávolítás után kalapáccsal megpotyolják. Ezután kifaragják, nyújtják, szabják, vasalják majd préselik, és a kész tárgyra díszeket ragasztanak.
A taplóból többféle tárgyat is készítenek: sapkát, válltáskát, kefetartót, falvédőt, öveket, tűpárnát, virágdíszeket, és más termékeket állítanak elő, legújabbnak a mobiltelefon-tartó és a hűtőmágnes bizonyult. Néhány évvel ezelőtt, amikor néprajzkutatók vizsgálták e népi mesterség múltját és jelenét, megállapították, hogy Korondon 76 taplász közül 28 fő teljesen a taplógyűjtésből, és –feldolgozásából, illetve a kész termék értékesítéséből él. Ez a szám a becslések szerint elmozdulni látszik az értékesítés irányába, növekszik a kereskedelmi tevékenységet folytatók, csökken a gyűjtők és termék-előállítók aránya.

Fafaragás
A 19. században több jeles utazó is feljegyezte, hogy Korondon a fazekasság mellett igen jelentős a famegmunkálás. A jelentős havasi birtokokkal rendelkező település erdeiből származó faanyagból, főként fenyőből építették egykoron a fürdőt, a magán és középületek jelentős részét, többek közt a malmokat és egyéb, a víz energiáját hasznosító létestíményeket (olajütő, posztóványoló stb.). Ezek a tevékenységek korábban jórészt a hegyi szállásokon történtek, a bő száz esztendeje önálló települési státusszal is rendelkező Fenyőkúton (Korond 12. tízese, 1898 óta önálló, „törzskönyvezett” település) és Pálpatakán (Korond 11. tízese, 1901-től rövid ideig önálló község, majd ismét Korond közigazgatása alá került). A zsindely, a fűrészáru a kerámiával együtt hosszú időn át a cserekereskedelem egyik fontos árucikke volt, amelyet az „alföldön”, azaz Székelykeresztúr és Segesvár környékén, illetve a Mezőségen értékesítettek, legfőképpen gabonára cseréltek. Mivel a helyi lakosság körében korábban majdhogynem általános volt a síremlékek keresztfával illetve fejfával (kopjafa) történő megjelőlése – kőből készült síremléket csak a tehetősebb családok engedhettek meg maguknak – a fafaragók szakmai tudásukat ilyen téren is bizonyíthatták. Az unitárius templo cintermében őrzik a helyi temetőből származó, 250-300 éves kopjafákat.

Emlék-kopjafák
Emlék-kopjafák

Az 1962 tavaszán lezajlott kollektivizálás után több család is a faiparba menekült, ellátták a kerámiával kereskedő kisvállalkozókat olyan népművészeti és használati tárgyakkal, amelyeket viszonylag könnyen lehetett értékesíteni (apró dísztárgyak, sétapálcák, kisbútorok, népi gyermekjátékok stb.) Az ilyen jellegű tevékenység az utóbbi két és fél évtizedben is folytatódott, a művészi szintű népi fafaragás azonban visszaszorulóban. Túl a „szuvenírgyártáson” napjainkban két család foglalkozik életvitelszeráen kopjafa- és székelykapu-faragással. A fafeldolgozó helyi kisüzemekben mintegy 150 fő van alkalmazásban (2014).

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s