Nem is kell különösebben beszámolnunk róla, hiszen szinte úton-útfélen látni-hallani, hogy a farsangtemetés annak rendje-módja szerint lezajlott Alsósófalván. Idén február 18-án került sor erre a „szertartásra”. Mi is részt vettünk az eseményen, fotóztunk, érdeklődtünk, de inkább a környezetet vizsgáltuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ez a jelenség mennyire zajlik autentikus kulisszák között. És viszonylag, könnyen megállapítható, hogy igen markánsan jelen vannak a tájidegen elemek, s nemcsak villanypóznák által, hanem igen markáns építészeti elemekkel is ott van már Európa a Sóvidéken, s félő, hogy egyre kevésbé lehet majd olyan “környezetet” találni, amely valóban méltó a hagyományainkhoz.

Az építőanyagok, a formák által megnyilvánuló “építkezési imperializmus” ide is nagyon betette a bokáját.

Ez a ma már majdhogynem egyedülálló szokás sajátosnak számít a Sóvidéken. Homályba vész, hogy a vidám temetés miként, s hogyan maradt fenn, de a helybeliek minden ide vonatkozó “szereplési” részletet pontosan ismernek. Nem kell ehhez különlegesebb forgatókönyv, az emberek tudják, hogy kinek mi a tennivalója. A húshagyó kedden tartott bál egyenes következménye, hogy másnap – immár hamvazószerdán – a falu apra-nagyja részt vesz ebben a bolondozásban.

Hetven-nyolcvan éve a környező településeken is élt még ez a szokás. Főként a protestáns (református, unitárius) lakossággal is rendelkező falvakban (Parajdon, Felső- és Alsósófalván). A katolikus többségű Korondon csak éjfélig tartott a húshagyókeddi bál, amikor a megyebíró elvette a cigányok nyírettyűjét és böjtöt parancsolt. Ugyanez történt a szomszédos Atyhában is, amikor elütötte a tizenkettőt az óra. A református Siklódon az volt a szokás, hogy éjfélkor a falu központjába vonultak, ahol a helyi lelkésszel együtt, óesztendei és világi énekekkel búcsúztatták el a farsangot.

A néprajztudomány kellőképpen feldolgozta és dokumentálta a farsangfarkához kapcsolódó szokásokat. Örvendetes, hogy pár helyen néhány részlete fennmaradt és beilleszkedett a „posztindusztriális” falu életébe. Egyrészt arról árulkodik, hogy a lakosságban spontán módon él a hagyományőrzés vágya, és minden külső segítség nélkül megtartják ezt a rendhagyó ünnepet az emberek. Másrészt pedig: idegenforgalmi látványosság, amelyből mindenképp prosperálni tudnak. Jó lenne vigyázni a nép építészetének remekeire is, mert, ahogyan az ujjast, a harisnyát, meg a lájbit elővesszük a sifonérból, a házakat nem lehet többé előrántani sehonnan, nincsen az a naftalin, amely megóvná őket az elkövetkező nemzedékeknek, ha lebontjuk, ha mulandó divatok mentén építjük újra őket.
Élő Székelyföld Munkacsoport
Nagyon jó cikk, elgondolkoztató, és igazmondó. Sajnos az építkezési szokásokba sok az új elem. A falu faragott kapuállománya is lassan-lassan vasra vált faragott kapuk helyett. De azért összegyűjtöttük azt, amink még van ( http://www.alsosofalva.eu/search/label/Faragott%20%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g%C3%BCnk ), hátha egyszer újra “divatba jön”. 😀
Üdvözlettel, Molnár Szabolcs
KedvelésKedvelés