Nem is kell különösebben beszámolnunk róla, hiszen szinte úton-útfélen látni-hallani, hogy a farsangtemetés annak rendje-módja szerint lezajlott Alsósófalván. Idén február 18-án került sor erre a „szertartásra”. Mi is részt vettünk az eseményen, fotóztunk, érdeklődtünk, de inkább a környezetet vizsgáltuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ez a jelenség mennyire zajlik autentikus kulisszák között. És viszonylag, könnyen megállapítható, hogy igen markánsan jelen vannak a tájidegen elemek, s nemcsak villanypóznák által, hanem igen markáns építészeti elemekkel is ott van már Európa a Sóvidéken, s félő, hogy egyre kevésbé lehet majd olyan “környezetet” találni, amely valóban méltó a hagyományainkhoz.

Az építőanyagok, a formák által megnyilvánuló “építkezési imperializmus” ide is nagyon betette a bokáját.

Ez a ma már majdhogynem egyedülálló szokás sajátosnak számít a Sóvidéken. Homályba vész, hogy a vidám temetés miként, s hogyan maradt fenn, de a helybeliek minden ide vonatkozó “szereplési” részletet pontosan ismernek. Nem kell ehhez különlegesebb forgatókönyv, az emberek tudják, hogy kinek mi a tennivalója. A húshagyó kedden tartott bál egyenes következménye, hogy másnap – immár hamvazószerdán – a falu apra-nagyja részt vesz ebben a bolondozásban.

Hetven-nyolcvan éve a környező településeken is élt még ez a szokás. Főként a protestáns (református, unitárius) lakossággal is rendelkező falvakban (Parajdon, Felső- és Alsósófalván). A katolikus többségű Korondon csak éjfélig tartott a húshagyókeddi bál, amikor a megyebíró elvette a cigányok nyírettyűjét és böjtöt parancsolt. Ugyanez történt a szomszédos Atyhában is, amikor elütötte a tizenkettőt az óra. A református Siklódon az volt a szokás, hogy éjfélkor a falu központjába vonultak, ahol a helyi lelkésszel együtt, óesztendei és világi énekekkel búcsúztatták el a farsangot.

A néprajztudomány kellőképpen feldolgozta és dokumentálta a farsangfarkához kapcsolódó szokásokat. Örvendetes, hogy pár helyen néhány részlete fennmaradt és beilleszkedett a „posztindusztriális” falu életébe. Egyrészt arról árulkodik, hogy a lakosságban spontán módon él a hagyományőrzés vágya, és minden külső segítség nélkül megtartják ezt a rendhagyó ünnepet az emberek. Másrészt pedig: idegenforgalmi látványosság, amelyből mindenképp prosperálni tudnak. Jó lenne vigyázni a nép építészetének remekeire is, mert, ahogyan az ujjast, a harisnyát, meg a lájbit elővesszük a sifonérból, a házakat nem lehet többé előrántani sehonnan, nincsen az a naftalin, amely megóvná őket az elkövetkező nemzedékeknek, ha lebontjuk, ha mulandó divatok mentén építjük újra őket.

Élő Székelyföld Munkacsoport