
Középiskolás kora óta ismertem. Bevallom, irigyeltem is kissé, hiszen igazi polgári és művész-környezetből származott. Itt, Székelyudvarhely zsebkendőnyi belvárosában, annak is a közepén lakott egy öreg, ám vénségében is reprezentatív házban. Ha bement az ember az udvarukra, azt érezhette, hogy egy másik világba került: ódon bútorok, dísz- és műtárgyak sorakoztak a szobákban, olyan hangulat, amelyet egy másik világból mentett át az a hajlék. Nagybányai és székelyföldi klasszikusok képeit láthattam a falakon, fém- és faszobrokat, kovácsolt vasból készített egyedi lámpákat, gyönyörű varrottasokat, s azokat a könyveket, amelyekből nálunk alig fordult elő egy-két darab – az Erdélyi Szépmíves Céh díszkötéses sorozata, halinába foglalt Tamási- és Nyírő-kötetek, cirádás gerincű lexikonok sorakoztak a polcokon, s a vitrinekben porcelánok, serlegek emlékeztettek az ódon ántivilágra, amelyből Krúdy üzent egykor. Aztán egy idő múltán, már nem volt mit irigyelni, szertefoszlott a kapu és a falak által közrezárt csodavilág.
Kisgyermek korától kezdve kiválóan festett és rajzolt, a székelykeresztúri Ipó László és a székelyudvarhelyi Maszelka János tanította, de példa és hajlam otthonról is került bőven, hiszen ott volt a képzőművész édesapa és a nagybácsi, s ott voltak az inspirálóan ható Nagy Imre, Nagy István és Ziffer Sándor képek, amelyeket eszmélése óta nap mint nap láthatott az otthon falain.
Ily módon majdhogynem törvényszerű volt a képzőművészeti pálya iránti érdeklődés. A ’80-as években nem volt könnyű művészeti tanulmányokat folytatni, hosszas felkészülés, szerencse kellett, hogy töretlenül íveljen a pálya, hiszen nagyon szűkek voltak a lehetőségek. Karácsony Ernő azonban 1990 után is szabálytalan pályán maradt. Elvégezhette volna ugyan a képzőművészeti főiskolát Kolozsváron, Budapesten, de másutt is, ő azonban az alkotást választotta. Merész színhasználatú, a formát az expresszivitásnak alárendelő, összetéveszthetetlen stílusú képeket festett mindvégig. Az a fajta tehetség volt, akit lehetetlen mederbe terelni, hiszen egymaga erőszakos folyam, amely kérlelhetetlenül keresi útját, s áttör a hegyeken, s bármi egyéb akadályon is. És emberként is az a fajta volt, aki semmiféle kötöttséget nem volt képes elviselni, tökéletes szabálytalanságban élt, s az önpusztítást, mint létállapotot vagy harminc éven át tudatosan és főállásban űzte. Nem ismerhetem a belső rettegéseit, de nyomasztó volt nézni és látni ezeket a lelki bozóttüzeket, amelyek messziről is fojtogatták a szemlélőt. Ennyire futotta számára ebből az élet nevű csodából, ennyi fért a 47 esztendőbe és a kilenc napba, ami volt. Lejárt. Mintegy 45 egyéni kiállítás, több országban, és ennél jóval számosabb közös.

Megőrzünk, Ernő, mit mondhatnánk, ott élsz majd az emlékeinkben, amíg mi is. De inkább a képek által. A többezer apró szilánkra szabdalt lélekdarabka által, szénnel, grafittal papírra feszítve, s vásznakra kövülten olajban leszel majd jelen az elkövetkezőkben.
Simó Márton