Fizetett szabadnapot kapnak azok, akik beoltatják magukat. No meg ajándék-traktort, s egy csomó olyan szolgáltatást, amelyek nem létfontosságúak. Mehetnek hétvégén a plázákba, kaszinókba, koncertekre. Kedvezményeket, különleges előjogokat biztosítanak a rendes polgároknak, hadd egye az irigység vagy a szégyen azokat, akik ebben az illiberális demokráciában mernek önmaguk lenni, bízni Istenben, és vigyáznak az egészségükre.

---

A kutyát is jutalmazással idomítják… Hadd tépjék a hajukat az oltásellenesek. Hadd mutogassanak újjal rájuk a többiek: nesztek, kellett nektek hősködni!… Hogy is ne, amikor a lakosság fele túlsúlyos. Túl sokat lazítottunk már, legyünk fegyelmezettebbek.

Viszont akkor hol vannak a szabadságjogok, amiért annyit kellett harcolni az egyház ellen is? Mikor élvezzük? Karanténban, onlájn? Vagy akkor hol van a szabadság? Melyik szabadság? Mikor vagyok szabad: akkor, amikor mehetek jobbra is, balra is, vagy amikor azt mondják nekem, ezt meg szabad tennem, azt nem…? Hiszen még Isten is korlátozza saját mindenhatósághát, csakhogy az én szabadságomat biztosítsa. Lám az ember ennyire nem mindenható… Fölöttébb tanulságos, hogy Jézus is hatalmat adott a tanítványoknak a gonoszlelkek fölött, de az emberek szabad akarata fölött nem…

De ha nem merik a hatóságok kötelezni a szabad akaratot, s nem is képesek egy jó alternatívát, motivációt felkínálni, amiért érdemes feladni szabadságunkat, akkor inkább korlátoznak: nem mehetsz akárhová, akármikor. Ki van ez találva. Ez a deficites demokrácia, ez a vírusfóbia már csak ilyen. Önként, dalolva adok oda mindent, hisz megéri. Hiszen az életről van szó?! Micsoda? Melyikről? Mit miért cserébe? Mi ér meg mit? Nem elég már a gyorsteszt, a zöldigazolvány, köteleznek: e nélkül nem lehetsz orvos, asszisztens, munkás, pincér, gyógyszerész, meg egyéb. Ha már falanszter, én azzal kezdeném, hogy mindenki szolgáltassa be az autóját, a mobilját, a bankkártyáját… Vagy fordítva: ha oltás, legyen oltás. Ha háború, legyen háború! Mindenki kapjon egy új házat, egy életre szóló előfizetéssel rásegített telefont, vagy egy vadi új Mercit, és az állam vállalja át 50 évre az üzemanyag költségeket, s a teljes rezsit… Akkor megéri beoltatni magunkat. Há’ nem?…

Amikor Jézus örök életet ígér, rá se rántunk. Úgy engedjük el a fülünk mellett, hogy csak. „Bizony mondom nektek, aki értem s az evangéliumért… már itt a földön… százannyit… s ráadásul az örök életet!” Ez semmi? Nem, nem, – mi most akarunk itt a földön boldogok, elégedettek, sikeresek lenni. Nekünk ne parancsoljon senki…

S lám, lassan szorul a hurok, szépen terelgetnek, és mi tudományosan alátámasztva hagyjuk, engedjük, akarjuk. Megszavazzuk. Rábólintunk. Belenyugszunk. Csak semmi ellenállás. Mert mi is úgy csapongunk, haknizunk, mint a gonosz. Nem vagyunk következetesek. Szemben a jóval, ami állhatatos, biztos, és kitart az igazságban. A rossz meg kapkod és hazudozik össze-vissza… Mert a lelki immunrendszert már rég szétszedte a diábolosz. Pont ezzel az ígérettel: megéri… Mert mi az örök élet, ahhoz képest, hogy cserébe nem mehetünk itt plázába, Görögországba nyaralni, vagy nem vehetünk részt nézőként az olimpián? Hiszen meg lehet így is rendezni az olimpiát, ebben a gúzsba kötött szabadságban is. Mondhatni emberemlékezet óta nem volt ilyen bátortalan sportrendezvény. A japánok jószerével belegabalyodtak az általuk hozott szabályoknak való megfelelésbe, a fura szervezés és a körülmények még magukat a sportolókat is elkedvetlenítik. De valakiknek ez mégis megéri… Békeidőben, háború nélkül…

Micsoda rohadt ideológia bújik meg az ilyen lehangoló „életigenlés” mögött, egy kis meleg-, mélyzöld- meg járványhisztivel megspékelve?! S vajon mi lehet akkor a paraván mögött?

Sebestyén Péter