Kincses Előd 2021. október 2-án töltötte be 80. életévét. Erdély „nagy öregjei” közé tartozik, mindazáltal testben-lélekben megmaradt „örök fiatalnak”, aki Méray Tibor szavaival szólva „nem a magyarságból, hanem a magyarságért él”. A kommunista jogszolgáltatás a… (tovább…)
Azzal váltunk el három héttel ezelőtt, hogy minden akadály elhárult a SICVLICVM nevet viselő mozgalom útjából, és hamarosan sor kerülhet Homoródkeményfalván, illetve Abásfalván egy-egy tábla kihelyezésére, hiszen mind a két településen vannak működő kapcsolataink, vannak… (tovább…)
Tekintettel arra, hogy Szentegyházán nem sikerült megfelelő termet találni a tudományos ülésszak megszervezésére, a szervezők úgy döntöttek, hogy a konferenciát Homoródfürdőn tartják 2021. október 28. és 31. között.
A mozgalom él és és működik – közlik a Charta XXI. aktivistái – a Jean Monnet esték is újraindulnak. Ezt a meghívót most olyanok is olvashatják, akik eleve nem tudnak megjelenni. Nem bosszantani akarják őket őket, hanem csak közlik a hírt, hiszen talán nem árt, ha tudják, hogy a szervezet él, programjai működnek.
“BUDAPEST – JEAN MONNET ESTÉK A CHARTA XXI. SZERVEZÉSÉBEN” olvasásának folytatása
Csíkszereda keleti peremén egy háromszobás földszínti tömbházlakás különleges népművészeti kincseket rejt. Az 1939. január elsején Csíksomlyón napvilágott látott, majd Csíkpálfalván nevelkedett Csiszér Imre tanító bácsit a szűkebb környezete ugyan ismeri, de munkásságáról minden székely embernek tudnia kellene. Imre bácsi azok közé a jó néptanítók közé tartozik, akik nemcsak tanítottak, hanem neveltek is, akik kis tanítványaiknak és egész közösségüknek többet adtak, mint amennyit elvárt tőlük a Rendszer. “EGY SZÉKELY KINCSTEREMTŐ MŰHELYÉBEN” olvasásának folytatása
A Bethlenek és a Telekiek a középkortól a II. világháború időszakáig Erdély talán legjelentősebb főnemesi családjai – utóbbi família 1697 óta viseli a római szent birodalmi grófi rangot: katonák, politikusok, diplomaták, tudósok, kerültek ki soraikból. Templom-, iskola-, könyvtáralapítások és támogatások fűződtek nevükhöz. Az összeállítás a Bethlen család bethleni ágának és a széki Teleki család jelentősebb személyiségei közül mutat be néhányat.
Egy év késéssel, de lecsengett ez az olimpia is. Vannak, akik nyertek, vannak, akik veszítettek vele. Nyögvenyelősen indult, a japánoknak is nagyon rosszkor jött. Nem csoda, hogy a szervezők közül sokan visszaléptek, mások öngyilkosok lettek. De azért meg kellett szervezni, nehogy szó érje a ház elejét. Járványon innen, politikán és gazdasági hasznon túl mi, távoli gyalognézők mégis sokat nyertünk belőle. Főleg élményt, látványt, felemelő és megdöbbentő emberi helyzeteket, melyek így vagy úgy, de beleégtek lelki retinánkba.
“OLIMPIAI ESSZENCIÁK KÖZCÉLRA – AVAGY: ISTEN AZ OLIMPIÁN” olvasásának folytatása
A bonchidai Bánffy-kastély Erdély legnagyobb, az évszázadokig legépebben megőrzött főúri kastélya. Erdély viszontagságos történetének hullámhegyeit és-völgyeit leképezve ötvöződött az erdélyi kastélyok jellegzetes típusaként egységgé, s őrizte meg mindazt, amit a történelem és a művelődéstörténet romboló-építő kedve rajta alakított. A második világháború végnapjaiban aztán súlyosan megrongálódott, s a következő évtizedek alatt az erdélyi kastélyok jellegzetes sorsában osztozott, amely sors tragikus és megrendítő még akkor is, ha napjainkban – talán az utolsó pillanatban –, nagyszabású és távlatos újjáépítés keretében formát ölt az óvó-emlékvédő szándék. “SZÉKELYUDVARHELY – VETÍTETT KÉPES ELŐADÁS „ERDÉLY VERSZÁLIÁJÁ”- RÓL” olvasásának folytatása
Önéletrajzi jellegű írásaiban gyakran tűnnek fel a kulináris élmények. Kortársai közül is többen emlegetik a közös étkezéseket, az együttléteket. Többek között a jóval fiatalabb Karinthy Ferenc (1921-1992) is megörökítette a Tamási Áronnal való éttermi találkozásait, Tasnádi Gábor pedig gimnazistaként, földrajzilag közel lakó olvasójaként került kapcsolatba az íróval Budán, akinek gyakran segített a bevásárlásban. “MIT EVETT TAMÁSI? MI VOLT A KEDVENCE?” olvasásának folytatása
Közismert alkotó esetében leginkább a nyolcadik X kopogtatásakor készítenek leltárt és visszatekintenek a megtett útra pályatársak, barátok, újságírók is. A tisztelgő köszöntőkben szerepet kapnak az értékteremtő életpályát meghatározó stációk is. Péntek János kolozsvári nyelvész és néprajzkutató akadémikus esetében nem maradhat említés nélkül a történelmi, néprajzi, népművészeti szempontból oly jelentős Kalotaszeg (és azon belül a szülőfalu, Körösfő); a középiskolai tanulmányok által a világra nyíló ablakot jelentő Nagyvárad (1959); egyetemi éveinek és tudományos pályájának Kolozsvára; a ’89-es rendszerváltás hozta szabadság és az azzal csaknem egyszerre érkező „digitális csoda”: a világháló. “PÉNTEK JÁNOS PROFESSZOR KÖSZÖNTÉSE” olvasásának folytatása
Ma alig van közkút a városban, vagy már nyoma sincs. Lássuk milyen kútjai voltak a városnak 1878-ban. Elsőnek a Barátok temploma előtti téren lévő kút vízét vizsgálta meg. Az öt méter mély kút vize ekkor 10° C hőmérsékletű volt, szín- és szag nélküli, az íze azonban nem kielégítő, írta feljegyzésében.. A kút a tér közepén helyezkedett el, közvetlen közelében emésztőgödör, vagy valamely hasonló szennyező “műtárgy” nem volt. Ennek ellenére nem ajánlotta ívásra. A kút ettől függetlenül még sokáig szolgálta a szomjazó embereket, s nem kizárt, hogy a továbbiakban tettek ennek tisztaságáért. Ma már a templom előtti kútnak nyoma sincs. “ELCSESZETT KÖZKÚTJAINK” olvasásának folytatása
Annyi furcsa élmény ér manapság, hogy nem tudok eligazodni. Itt van a kovid. Mindenek előtt. És mindenek fölött. Aztán az oltás. A melegek és a transzneműek mozgalma. A gazdasági problémák. Az energiaválság. A túlfogyasztás által okozott bajok, amelyeket nem is nagyon akarunk tudomásul venni. Szóval: nem egyszerű nekünk ebben a kortárs világban élnünk, s itt lennünk. Azt sem tudjuk, hogy kell-e félnünk, vagy bár aggódnunk a jövő miatt…
Fizetett szabadnapot kapnak azok, akik beoltatják magukat. No meg ajándék-traktort, s egy csomó olyan szolgáltatást, amelyek nem létfontosságúak. Mehetnek hétvégén a plázákba, kaszinókba, koncertekre. Kedvezményeket, különleges előjogokat biztosítanak a rendes polgároknak, hadd egye az irigység vagy a szégyen azokat, akik ebben az illiberális demokráciában mernek önmaguk lenni, bízni Istenben, és vigyáznak az egészségükre.
A kutyát is jutalmazással idomítják… Hadd tépjék a hajukat az oltásellenesek. Hadd mutogassanak újjal rájuk a többiek: nesztek, kellett nektek hősködni!… Hogy is ne, amikor a lakosság fele túlsúlyos. Túl sokat lazítottunk már, legyünk fegyelmezettebbek.
Viszont akkor hol vannak a szabadságjogok, amiért annyit kellett harcolni az egyház ellen is? Mikor élvezzük? Karanténban, onlájn? Vagy akkor hol van a szabadság? Melyik szabadság? Mikor vagyok szabad: akkor, amikor mehetek jobbra is, balra is, vagy amikor azt mondják nekem, ezt meg szabad tennem, azt nem…? Hiszen még Isten is korlátozza saját mindenhatósághát, csakhogy az én szabadságomat biztosítsa. Lám az ember ennyire nem mindenható… Fölöttébb tanulságos, hogy Jézus is hatalmat adott a tanítványoknak a gonoszlelkek fölött, de az emberek szabad akarata fölött nem…
De ha nem merik a hatóságok kötelezni a szabad akaratot, s nem is képesek egy jó alternatívát, motivációt felkínálni, amiért érdemes feladni szabadságunkat, akkor inkább korlátoznak: nem mehetsz akárhová, akármikor. Ki van ez találva. Ez a deficites demokrácia, ez a vírusfóbia már csak ilyen. Önként, dalolva adok oda mindent, hisz megéri. Hiszen az életről van szó?! Micsoda? Melyikről? Mit miért cserébe? Mi ér meg mit? Nem elég már a gyorsteszt, a zöldigazolvány, köteleznek: e nélkül nem lehetsz orvos, asszisztens, munkás, pincér, gyógyszerész, meg egyéb. Ha már falanszter, én azzal kezdeném, hogy mindenki szolgáltassa be az autóját, a mobilját, a bankkártyáját… Vagy fordítva: ha oltás, legyen oltás. Ha háború, legyen háború! Mindenki kapjon egy új házat, egy életre szóló előfizetéssel rásegített telefont, vagy egy vadi új Mercit, és az állam vállalja át 50 évre az üzemanyag költségeket, s a teljes rezsit… Akkor megéri beoltatni magunkat. Há’ nem?…
Amikor Jézus örök életet ígér, rá se rántunk. Úgy engedjük el a fülünk mellett, hogy csak. „Bizony mondom nektek, aki értem s az evangéliumért… már itt a földön… százannyit… s ráadásul az örök életet!” Ez semmi? Nem, nem, – mi most akarunk itt a földön boldogok, elégedettek, sikeresek lenni. Nekünk ne parancsoljon senki…
S lám, lassan szorul a hurok, szépen terelgetnek, és mi tudományosan alátámasztva hagyjuk, engedjük, akarjuk. Megszavazzuk. Rábólintunk. Belenyugszunk. Csak semmi ellenállás. Mert mi is úgy csapongunk, haknizunk, mint a gonosz. Nem vagyunk következetesek. Szemben a jóval, ami állhatatos, biztos, és kitart az igazságban. A rossz meg kapkod és hazudozik össze-vissza… Mert a lelki immunrendszert már rég szétszedte a diábolosz. Pont ezzel az ígérettel: megéri… Mert mi az örök élet, ahhoz képest, hogy cserébe nem mehetünk itt plázába, Görögországba nyaralni, vagy nem vehetünk részt nézőként az olimpián? Hiszen meg lehet így is rendezni az olimpiát, ebben a gúzsba kötött szabadságban is. Mondhatni emberemlékezet óta nem volt ilyen bátortalan sportrendezvény. A japánok jószerével belegabalyodtak az általuk hozott szabályoknak való megfelelésbe, a fura szervezés és a körülmények még magukat a sportolókat is elkedvetlenítik. De valakiknek ez mégis megéri… Békeidőben, háború nélkül…
Micsoda rohadt ideológia bújik meg az ilyen lehangoló „életigenlés” mögött, egy kis meleg-, mélyzöld- meg járványhisztivel megspékelve?! S vajon mi lehet akkor a paraván mögött?
Sebestyén Péter
